Temetésen voltunk

Temetésen voltunk. A pap pont megvárta, hogy odaérjünk és csak akkor kezdte el. Én sajnos nem vártam meg, hogy befejezze, már az első pár szó után elkalandoztak a gondolataim. Arra ocsúdtam, hogy mennek a férfiak koszorút vinni s küldnek engem is. Mondom, hogy nekem felmentésem van, fáj a lábam. Látom amint a sógorom megjelenik két mini koszorúval, gondoltam egy olyant én is elbírok. Elindulok feléje, hogy elvegyem az egyiket, de mire odaérnék, valaki kiveszi a kezéből előttem.

Nem volt túl gyors a tempóm, de immár ha odáig elmentem szégyellek visszafordulni. Szomorúan indulok be a koszorúk felé, kapok is egy szép nagyot. Gondolom, hogy legalább ne kelljen egyedül cipeljem, próbálom odanyújtani mások felé. Egyszer csak azt veszem észre, hogy a koszorúmat mindkét oldalról fogják és én alig tudok középen ballagni mögötte, így hát elengedem.

Megint vacillálok, középen, mindenkinek az útjában állva, hogy akkor előre üres kézzel, vagy vissza még egy utolsó rohamra. Közben vetek egy pillantást a közeli ismerősökre, mintha szurkolnának, hogy végre nekem is sikerüljön, ha már belekezdtem. Tekintetükkel próbálnak segíteni, mutatják az irányt hogy merre induljak, de ilyen hirtelen nem tudom kiszámolni hogy kettejük közül az előre vagy a visszafele nézők vannak-e nagyobb arányban, pláné ha egy-egy le-fel és enyhén oldal irányú fejmozdulattal is megspékelik, nem is beszélve az adott irányú nézés hosszúságáról és intenzitásáról.

Szégyen üres kézzel beállni a sorba, de visszamenni is szégyellek most, hogy megint koszorú nélkül maradtam és úgy tűnik, hogy már nem is jut, hiszen egyesek négyesével hordják ki és még vannak, akik fürgén kikapkodják a kezükből. Visszaindulok, de csak udvariasan, hátha már nem jut és ekkor meglátom az ideálist, egy könnyű, kicsi és ha lehet ne szúrjon típusú koszorút és most már én is fürgén és határozottan nyúlok utána…