Nem szeretek vásárolni

Nem szeretek vásárolni, pláne nem egyedül. Nekem mindig nagy probléma, hogy nehogy túl drága dolgot vásároljak, az olcsó viszont lehet, hogy nem jó.

Úgy alakult, hogy egyedül kellett vásárolni menjek egy magyarországi bevásárlóba, mindenféle tanácsadás, segítség, pénzárfolyam átszámolás és ár összehasonlítás (mindezeket a szolgáltatásokat a feleségem szokta nyújtani) nélkül.

Nagy nehezen sikerült kiválasztani egy szál kolbászt, amelyik jól nézett ki és drága sem volt, vettem még egy pár apróságot és beálltam a sorba. Hallom, hogy pusmognak és röhicskélnek mögöttem, hogy né, a másik kosarastól tette fel a termékeket a futószalagra. Gondoltam, mi probléma ezzel, otthon is így szoktam. Igen ám, de akkor vettem észre, hogy itt nem szabad kihozni a kézi kosarat, mindenki bent hagyja a kassza előtt. Hamar kikapkodtam a kosár tartalmát a futószalagra és megkértem a mögöttem álló komoly pofát vágó srácokat, hogy tegyék le a többi kosárhoz.

Mikor fizetnem kellett volna, odaadom a bankkártyát, de a kasszás nő visszanyújtja, hogy nem fogadhatja el, mert női név szerepel rajta. Hiába magyarázom, hogy a feleségemé, akkor sem. Ideges lettem, hogy miért nem lehet, hiszen eddig mindenhol elfogadták. Félve nyitom ki a pénztárcát, hogy lesz-e benne ezerkilencszáz valamennyi forint. Megnyugodtam, hogy van két egyforma papírpénz benne, boldogan hajítom oda mind a kettőt a kasszás nőnek, mire ő furcsán rám néz, majd halkan megjegyzi, hogy ez talán egy kicsit sok lesz és sértetlenül visszaadja az egyik tízezrest.