Fogászat

A fiú elment a fogászatra. Nemrég költöztek abba a városba, ezért amikor a doktor bácsi a címét kérdezte egy kis gondolkozás után kikiáltott a feleségéhez a váróterembe, hogy hol is laknak.

Utána az életkorára kérdeztek rá. A felesége a hosszan tartó csendből tudta, hogy most számol. Amióta átléptük az ezredfordulót, ez a művelet elég nehézzé vált, mivel a kivonásnál az ezresekből is el kell kérjünk egyet és a pontot is próbálta megjegyezni, hogy hova tette, a kettesre vagy a nullásra. Ráadásul azt is figyelembe kell venni, hogy a születésnapja elmúlt már vagy csak ezután jön, mert akkor le kell vonni egyet. Ha ezzel a plusz egy, mínusz egyel nem akarunk bajlódni, akkor hozzá kell még biggyeszteni az eredményhez, hogy lesz, vagy betöltötte.

Miután többé-kevésbé sikerült a helyes választ kiszámolni (plusz-mínusz egy), megkérték, hogy tátsa ki a száját. Ezt készségesen megtette és furcsállva figyelte, hogy mi történt ezzel az orvossal, miért ütögeti a gumikesztyűs ujjával a nagyra kinyújtott nyelvét.

– Én nem az a doktor bácsi vagyok – mondta a doki bácsi.

A fiú még mindig nem értette.

– Én nem az a doktor bácsi vagyok, aki a torkát fogja megvizsgálni.

Temetésen voltunk

Temetésen voltunk. A pap pont megvárta, hogy odaérjünk és csak akkor kezdte el. Én sajnos nem vártam meg, hogy befejezze, már az első pár szó után elkalandoztak a gondolataim. Arra ocsúdtam, hogy mennek a férfiak koszorút vinni s küldnek engem is. Mondom, hogy nekem felmentésem van, fáj a lábam. Látom amint a sógorom megjelenik két mini koszorúval, gondoltam egy olyant én is elbírok. Elindulok feléje, hogy elvegyem az egyiket, de mire odaérnék, valaki kiveszi a kezéből előttem.

Nem volt túl gyors a tempóm, de immár ha odáig elmentem szégyellek visszafordulni. Szomorúan indulok be a koszorúk felé, kapok is egy szép nagyot. Gondolom, hogy legalább ne kelljen egyedül cipeljem, próbálom odanyújtani mások felé. Egyszer csak azt veszem észre, hogy a koszorúmat mindkét oldalról fogják és én alig tudok középen ballagni mögötte, így hát elengedem.

Megint vacillálok, középen, mindenkinek az útjában állva, hogy akkor előre üres kézzel, vagy vissza még egy utolsó rohamra. Közben vetek egy pillantást a közeli ismerősökre, mintha szurkolnának, hogy végre nekem is sikerüljön, ha már belekezdtem. Tekintetükkel próbálnak segíteni, mutatják az irányt hogy merre induljak, de ilyen hirtelen nem tudom kiszámolni hogy kettejük közül az előre vagy a visszafele nézők vannak-e nagyobb arányban, pláné ha egy-egy le-fel és enyhén oldal irányú fejmozdulattal is megspékelik, nem is beszélve az adott irányú nézés hosszúságáról és intenzitásáról.

Szégyen üres kézzel beállni a sorba, de visszamenni is szégyellek most, hogy megint koszorú nélkül maradtam és úgy tűnik, hogy már nem is jut, hiszen egyesek négyesével hordják ki és még vannak, akik fürgén kikapkodják a kezükből. Visszaindulok, de csak udvariasan, hátha már nem jut és ekkor meglátom az ideálist, egy könnyű, kicsi és ha lehet ne szúrjon típusú koszorút és most már én is fürgén és határozottan nyúlok utána…

Ezentúl szappanba fektetek

Pár évvel ezelőtt vettem egy farmernadrágot, arra figyelve, hogy nehogy szorítson. A feleségem aki a fő tanácsadó, már akkor figyelmeztetett, hogy igen nagy lesz én viszont azt akartam, hogy kényelmes legyen. Nélküle el sem indulok vásárolni, viszont egy idő után már nem szívesen jön, mikor látja, hogy a csoda nem történik meg, vagyis a végén a pénz nem adódik oda. Másnap a biztatására szégyenkezve visszacseréltem egy kisebbre és két nap használat után már az is esett le rólam, de már nem volt pofám még egyszer visszamenni.

A múltkor a már fél éve kapott szülinapi pénzemet döntöttem úgy hogy beváltom valami konkrét, kézzel fogható tárgyra, legyen az kabát, mert elég ócska a régi. Az ötletet az adta, hogy az egyik üzletre ki volt írva, hogy végeladás s bezárás. Volt is az üzletben egyetlenegy kabát, tetszett is, féláron is volt, de mivel nem volt más méret és nem volt mihez hasonlítsam félóra kínkeserves próbálgatás után, szvetterrel és szvetter nélkül a feleségemhez fordultam, hogy döntse már el végre, hogy megvegyem-e, de ő is türelme fogytán volt és továbbra sem akarta felvállalni helyettem a döntést.

Most nemrég vettem egy bakancsot a netről, rábeszéltek, hogy milyen gyártmányt vegyek, mert az jobb még akkor is ha sokkal drágább. Itt az üzletben volt ugyanolyan gyártmányú, csak drágábban és mindegyik fajtából csak egy-egy méret. Mindegyiket többször is felpróbáltam, hogy eldöntsem a pontos méretet. Aztán a neten kikerestem a drágák közül az olcsó akciósat, még ha az nem is tetszett annyira, de utolsó percen kiderült, hogy nem elég, hogy ilyen drága, még vaegy lej postaköltséget is kell fizetni. Már jött, hogy sírjak kínomban, legszívesebben lemondtam volna az egészet, de szükségem volt rá és már nem akartam más fajtát venni, de pluszba sem akartam fizetni egy fityinget sem, így hát ment tovább a keresgélés és egy másik oldalon megtaláltam egy szikrával drágábban de ingyenes kiszállítással. Egy hetet sikerült járjak benne, aztán eldöntöttem hogy mégiscsak kicsi és drága is és egy fél év alatt sikerült eladnom olcsóbban. Utólag kiderült, hogy ingyen vissza lehetett volna küldeni.

Mikor nagy-ritkán elmegyünk családostól vásárolni és mindenkit elfog a láz, hogy mit vegyen vagy vetessen meg magának, ilyenkor néha engem is elkap a hév. Általában olyasmit szeretek venni ami hasznos és akciós, nem dobom ki a pénzt fölöslegesen ruhára amíg van amiben járjak, még ha a cérnák ki is lógnak az alján. Ennek az elvárásnak az utóbbi időben a dezodor tett a legnagyobb mértékben eleget, a tegnap szappankeresés közben össze is számoltam öt darab különböző márkájút otthon a polcon.

Ezentúl szappanba fektetek, szép kék vagy zöld szappanokba, ugyanis csak folyékonyt találtam otthon, az viszont nem viszi le rendesen a férfiakról a koszt és utána még síkos is marad a bőröm. Amíg a nők magukra kennek öt-hatféle kenceficét, nekem elég egy szappan, no meg egy dezodor.

Két nadrág

A múltkor kaptam két nadrágot egy barátomtól ajándékba, mivel ő halad a divattal, újakat vett magának, úgy érezte ezekből már kihasználta a részét. Ő szeret újakat vásárolni, nem koptatja addig amíg csak lehet, én viszont nagyon örülök az ilyen ajándékoknak, mert ugyan nem pont azt kapod amit szeretnél, de viszont nem kell elmenni vásárolni, összejárni az üzleteket, felpróbálni heti egy-két nadrágot, amíg sikerül valahogy dönteni. Annál többet nem lehet felpróbálni mert az is nagy kínszenvedéssel és izzadással jár, főleg ha belegondol az ember, hogy végül ha megveszi akkor mennyi pénzt is kell odaadni érte és akkor már hiába talál jobbat vagy olcsóbbat egy-két hét múlva, már nem lehet változtatni, egy ideig ebben kell járni, amíg szét nem szakad.

Mikor megvan nagyjából a kiválasztott üzletek köre akkor még egy-két hétig lehet rágódni rajta, hogy az olcsóbbikat vegyem vagy amelyik jobban tetszik és közben lehet a neten is keresgélni az akciós ajánlatokat. Amit én veszek az muszáj tökéletes legyen mindenféle szempontból, mert ki tudja mikor veszek még valamit magamnak.

Amit mástól kapok azért jó mert nem kell próbálgatni, megfelel úgy ahogy van, kivéve, ha túl hosszú. Így jártam a nadrágokkal is, de mivel lusta voltam próbálgatni, odaadtam egy régi nadrágomat, hogy igazítsák ahhoz. Igen ám de ezek rövidek lettek. Akkor még egy ujjnyit ki lehetett engedni, de még így is rövidek voltak, végül a hozzáértők közös megegyezése alapján vissza kellett engedni az eredeti szintre, de mivel közben kivágódott belőle, most már a cérnák lógnak ki az alján.

Mindenem megvan

Kaptam egy könyvet nemrég a születésnapomra, egy kicsit megkésve, egy mai filozófus műveivel. A címe miatt kaptam, mert passzol hozzám: Ki vagyok én? És ha igen, akkor hány? Gondolatok az élet értelméről egy átmulatott éjszaka után.

Nézem, hogy elég furcsa könyv a címéből ítélve és szólok, hogy azt mondta a pszichológusom, hogy ne olvassak többet ilyen pszichológikus, meg filozofikus jellegű könyveket, mert kezdtek megártani.

Szeretek ilyen mondatokkal dobálózni, hogy mit mondott a pszichológusom, meg, hogy benne vagyok a Sóbiz-ben, hogy lássák, hogy mindenem megvan, minden olyan perifériám, ami egy mai modern huszonegyedik századi lény alapműködési konfigurációjához nélkülözhetetlen .

De néha mégis lefagyok, az operációs rendszer néha napokig nem válaszol és egy egyszerű hétköznapi külső felhasználótól várja a segítséget, várja, hogy valaki végre adjon egy újraindítást, nyomja meg a RESTART-ot.

A sztori, amit a könyvből elolvastam a Boldogságról szólt. A turista próbálja rávenni a hasát a nappal süttető halászt, hogy dolgozzon többet, hogy több pénze legyen.

– Minek? – kérdi a halász.

– Hogy annyi pénzed legyen, hogy ne kelljen többet dolgozzál – válaszolt a turista. – Csak süttethesd a hasadat a nappal.

– Hiszen ÉN már most is ezt teszem! Mindenem megvan, ami fontos.

Teremkeresés matricákkal II.

A keresett terem azonosítója mindenféle logikának ellentmondott, ezért mikor látta, hogy már negyedórája elkezdődött a hőn óhajtott foglalkozás, úgy döntött, a portáshoz fordul segítségért.

A fiú nagyon előzékeny és udvarias volt, ezért úgy ment oda, hogy a távolabbról érkező érdeklődő pont odaérjen előtte. Ennek következtében mérgelődött is magában, hogy ezt mért engedte maga elé, miért ilyen gyámoltalan miért nem vág mások elé, miért nem harcol meg végre magáért az egész világgal, mikor is kiderült, hogy a még tőle is idősebb és pályatévesztettebb, talán frusztráltabb és kapkodóbb érdeklődő ugyanazt a termet keresi.

Ettől annyira megnyugodott, hogy a magyarázat közben már a második mondatnál kikapcsolta agyának gondolkodó és megfigyelő részét, hisz milyen jó, hogy a komplikált magyarázatot meg sem kell jegyezni, oda sem kell figyelni, csak kell menni a másik után és még a száját sem kellett kinyissa, hogy megkérdezze, aminek különösen örült, mert szégyellte, hogy egy frissen végzetteknek szervezett eseményen szeretne részt venni. Szólhatott volna, hogy ő is oda megy, de inkább úgy döntött, hogy szó nélkül lemarad és egy kicsit távolabbról követi a kevésbé szégyenlős érdeklődőt.

Az ötödik kanyarnál elbizonytalanodtak a követettek, akkor vette észre, hogy az idősödő érdeklődő mellett még haladt két személy, talán a lányai. Mivel elég bizonytalanul mentek el balra, a fiú mindenféle logikus magyarázat nélkül jobbra tért. Ott egy takarítónőtől kért pályatanácsadást, mármint merre vegye a pályáját a terem fele. A takarítónő átkísérte a túlsó szárnyba és ott a kolleganőivel folytatott konzultáció után úgy döntött, hogy végülis jó helyen volt, menjen vissza oda ahol találkoztak. A fiú vissza is ment és az újabb magyarázatoknak köszönhetően nagy nehezen fél óra késéssel megtalálta a keresett termet.

Pár másodpercet várt, úgy gondolta, hogy fél óra késéssel már nem illik bemenni, különben is előre regisztrálni kellett. De aztán úgy döntött, hogy ha már ilyen kitartó volt és megtalálta a termet is nagy nehezen, akkor bekopog, lesz ami lesz, most az egyszer ezt a harcot végig vívja.

Elég furcsán néztek rá, miután a kopogtatást követően benyitott, azt hitték eltévedt, valami egyebet keres, de ő elmagyarázta, hogy pont ezt keresi, be szeretett volna nézni. Csak egy kicsit, gondolta magában, csak megtudni a lényeget és azzal futni tovább, hiszen annyi rendezvény van, nehogy valami fontosról lemaradjon e miatt. Tudta, hogy itt csak azok vehetnek részt akik előre regisztráltak és különben is már fél órája elkezdődött, most már egyáltalán nem lehet csatlakozni a nála kb. tíz évvel fiatalabb frissen végzett, anonim alkoholisták stílusában körbeült regisztrált résztvevőkhöz.

Teremkeresés matricákkal I.

Aznap többféle rendezvény is volt. A fiú izgatottan vette kezébe a programfüzetet és kezdte bejelölni azokat, amelyeken szeretne részt venni. Mikor még a feléig sem ért, rájött, hogy néhány esemény egyszerre zajlik más-más helyszínen, ezért elölről kezdte. El akarta dönteni, hogy a bejelöltek közül – amelyek egyszerre zajlanak – melyik a fontosabb, de rájött, hogy ez így nem fog menni, először át kellene nézni a teljes repertoárt. Így hát visszalapozott oda, ahol az előbb abbahagyta.

Ahogy befejezte, kezdte elölről kijegyzetelni a fontosabb időpontokat és helyszíneket, hogy majd időrendi sorba rendezze, de közben észrevette, hogy szorítja az idő, hiszen van ami már el is kezdődött. Gyorsan öltözött és elindult. Úgy döntött, hogy az egyik eseményre (Pályatanácsadás) feltétlenül elmegy. Utólag visszagondolva minden lehetősége megvolt rá, hogy ez ne sikerüljön és élete egyik alapmottója is az, hogy ami nem megy, nem kell erőltetni, most mégis kitartott.

Erre az eseményre regisztrálni kellett a neten. Az egyik esemény szabadtéri helyszínén sikerült is befogni valami gyenge netet és már el is jutott a regisztrációig, még pont egy szabad hely volt megmaradva, de a net vacakolt, nem sikerült regisztrálni és rohanni kellett a következő helyszínre.

Szerencsére idejében odaért, foghatott neki megint küzdeni a regisztrációért a wifik láthatatlan hadával. A jelszó nélküli wifik nem akartak működni, a többihez viszont nem sikerült a jelszót kitalálni, ezért úgy döntött, hogy a helyszínen próbál szerencsét. Gyorsan otthagyta tehát a jelen eseményt, amin gyakorlatilag így sem vett részt csak fizikailag és elviharzott a másik helyszínre.

Aki részt vett egy eseményen az kérhetett egy matricát. A kijáratnál akartak is adni, de nem fogadta el. Később rájött, hogy öt kigyűjtött matricára egy hosszú sort kiállva értéktelen apróságokat lehet kérni és ezek nagyon szép és kifejezetten olcsó ajándékok lennének. A másik helyszínen további események várták, gondolta, hogy miközben a termet keresi, ezek között is szétnéz.

Így hát elkezdődött a nagy matrica vadászat. Mivel nagy specialistája a rendszerek hiányosságainak feltérképezésében és azok kihasználásában, ezért miután néhány fűszer megszagolása után szégyenkezve kért matricát, úgy döntött, hogy ezután részvétel nélkül is megpróbál kunyerálni. Habár érezte, hogy ez nem rendjén való és volt is olyan hely ahol ezt visszautasították, a technikát a végére mégis odáig fejlesztette, hogy a második körben a nem túl szigorú matricaosztogatóknak azt mondta, hogy csak akkor kér matricát, ha egyből ötöt adnak. És a második körben, estefele miután a kiskorúak hazamentek, már sorba se kellett állni a matricák beváltásáért.

Telefonszám kupakolással

A tegnap hazafele menet megláttam egy hirdetést, de két telefonszám is meg volt adva, ezért gondoltam, jobb ha lejegyzem a noteszbe, ne a telefonba írjam be mind a kettőt. Nagy nehezen előkotortam a noteszt a hátizsákom aljából. Ahogy összecsukom írás után, benne szoktam hagyni az írószert, de most nem volt ott.

Hosszas keresgélés után találtam két pirosat, egy kupakost és egy kupak nélkülit. Természetesen a kupak nélkülit vettem ki, hogy ne kelljen még pluszba kupakolni is, de sajnos az nem írt, úgyhogy kikupakolás után le is jegyeztem az első számot a kupakos írószerrel és amint rátérnék a másodikra, rögtön látom, hogy az más hálózatból van, tehát fölösleges lejegyeznem. Azzal eltettem a noteszt a hátizsák aljába és elindultam hazafele.

Egy kis bandukolás után arra gondoltam, hogy most lenne is időm felhívni.

Izgatottan nyugtázta

A fiú elment egy nagy bevásárlóba. Már eleve frásza szokott lenni a nagy bevásárlóktól, már attól is, hogy egyáltalán összejárjon egy ilyen nagy épületet. Komoly gondot jelent az is, hogy egy ilyen helyen tíz féle mustárból kell kiválasztani a megfelelőt, míg egy normál üzletben nem biztosítanak háromnál több lehetőséget, habár a mustár könnyű préda, mert van egy kedvenc, csak akkor van gond, ha olyan nincs.

Már az is komoly gondot okozott neki, hogy hova parkoljon. Mivel fájt a lába nem akart túl sokat gyalogolni. Először hátul akart megállni, a hátsó kijáratnál, mert látott ott egy kisebb üzletet, amelyikbe szintén be szeretett volna menni miután végez a naggyal, de aztán úgy döntött, hogy legyőzi magában a sporlóst, elől fog megállni és amikor ott végez, nem fogja sajnálni azt a két deci benzint, hogy hátra vitesse magát. Azzal előre ment, de ott nem volt üres parkolóhely a bejárat környékén, illetve egy lett volna, de ez nem volt a legjobb helyen és mire eldöntötte, hogy az is jó lesz, arra elfoglalták. Végre sikerült leparkolni és már a kosár is be volt taszítva az üzletbe, amikor hirtelen eszébe jutott, hogy fogalma sincs, hogy mit kellene vásároljon.

Aztán úgy döntött, hogy most van bőven ideje, nyugodt lesz, végig megy az üzleten és ha olyasmit lát ami kell és jó árban van, azt megveszi. Az üzleten sikerült is jó nyugodtan végigmenni, a túlsó felén eszébe is jutott valami amit meg kellene vegyen, ezért hamar vissza is rohant. Hosszas számigálás és a számigálások többszörös leellenőrzése után úgy döntött, hogy mégsem vesz belőle semmilyen kiszerelésben, mert mindegyik drága, még az is amelyikből kettőt kell venni, ahhoz hogy akciós legyen. Közben eszébe jutott, hogy az üzlet túlsó végén is látott valamit, amiből viszont megérné kettőt venni a kedvezmény miatt és a bejáratnál is volt valami, ami elég érdekesnek tűnt, azt is meg kellene nézni alaposabban.

Egy idő után már a kosarat sem tologatta előre hátra, amikor hallja a hangosbemondón, hogy a …Róbert Ledfold stb. rendszámú autó tulajdonosa menjen gyorsan a bejárathoz. A második bemondásnál már izgatottan figyelt és úgy tűnt neki, hogy az ő autójának a rendszámát mondják. Gyorsan rohant a pulthoz, otthagyva az egy órája még mindig majdnem teljesen üresen álló kosarat, hogy mi történhetett az autóval, feltörték, vagy ellopták, vagy mivel nem is értette teljes egészében a rendszámot, hátha nem is az övéről van szó.

A pultnál közlik vele, hogy nyitva hagytad (gondolta magában, hogy már pedig ő biztosan bezárta) az ablakot. Nálunk ezt úgy mondják, hogy lehúzva. Izgatottan szaladt ki, felhúzta az ablakot és megnyugodva tapasztalta, hogy nem tűnt el semmi. Aztán visszament és „nyugodtan” folytatta a vásárlást miközben azon gondolkozott, hogy mennyire logikátlan volt arra gondolni, hogy ellopták az autót, mert akkor honnan tudták volna a rendszámát.

A vásárlást végül a hátsó kijáratnál levő kis butiknál sikerült véglegesíteni, mérgelődve taszította előre a kosarat az autóig, hogy miért nem hátul állt meg. Azzal hátra kocsikázott a kisebb üzlethez. Itt már nem akart vásárolni, csak az árakat próbálta memorizálni későbbi beszámoló céljából. Ugyanazt a technikát használta, mint az előbb, vagyis a végén izgatottan nyugtázta, hogy valami fontosat látott az elején és amikor azt megnézte és már majdnem az árát is memorizálta felkerekítve a végén levő kilenceseket a legközelebbi egészre, akkor eszébe jutott, hogy jövet megint elhaladt valami fontos vagy érdekes dolog mellett.

Itt elég gyorsan végzett és úgy döntött, hogy még venne egy pár apróságot az előbb kifasírozott nagy üzlet hátánál levő kis butiknál, ami most végül is nincs olyan messze, akár gyalog is visszamehet. A bejáratnál izgatottan nyugtázta, miután az összes zsebét többször is áttapogatta, hogy a pénztárcát az autóban hagyta. De mivel most nála volt a táskája és abban volt írószer és notesz, azért csak betért másodszor is és megkérte az elárusítónőt az árak másodszori tollbamondására, de ezennel nem fejbe, hanem noteszbe.

Nem szeretek vásárolni

Nem szeretek vásárolni, pláne nem egyedül. Nekem mindig nagy probléma, hogy nehogy túl drága dolgot vásároljak, az olcsó viszont lehet, hogy nem jó.

Úgy alakult, hogy egyedül kellett vásárolni menjek egy magyarországi bevásárlóba, mindenféle tanácsadás, segítség, pénzárfolyam átszámolás és ár összehasonlítás (mindezeket a szolgáltatásokat a feleségem szokta nyújtani) nélkül.

Nagy nehezen sikerült kiválasztani egy szál kolbászt, amelyik jól nézett ki és drága sem volt, vettem még egy pár apróságot és beálltam a sorba. Hallom, hogy pusmognak és röhicskélnek mögöttem, hogy né, a másik kosarastól tette fel a termékeket a futószalagra. Gondoltam, mi probléma ezzel, otthon is így szoktam. Igen ám, de akkor vettem észre, hogy itt nem szabad kihozni a kézi kosarat, mindenki bent hagyja a kassza előtt. Hamar kikapkodtam a kosár tartalmát a futószalagra és megkértem a mögöttem álló komoly pofát vágó srácokat, hogy tegyék le a többi kosárhoz.

Mikor fizetnem kellett volna, odaadom a bankkártyát, de a kasszás nő visszanyújtja, hogy nem fogadhatja el, mert női név szerepel rajta. Hiába magyarázom, hogy a feleségemé, akkor sem. Ideges lettem, hogy miért nem lehet, hiszen eddig mindenhol elfogadták. Félve nyitom ki a pénztárcát, hogy lesz-e benne ezerkilencszáz valamennyi forint. Megnyugodtam, hogy van két egyforma papírpénz benne, boldogan hajítom oda mind a kettőt a kasszás nőnek, mire ő furcsán rám néz, majd halkan megjegyzi, hogy ez talán egy kicsit sok lesz és sértetlenül visszaadja az egyik tízezrest.