Palacsintasütés (folytatás)

Végre kezdődhetett a sütés. A nagyobbik lányom nem figyelt, mert még mindig a tanulással volt elfoglalva. A kisebbik kezdte önteni lassan az olajat a tűzre (valójában csak a serpenyőbe) és minden csepp után rám nézett, hogy most már elég lesz-e, mert tudta, hogy nem kell sok. Én pedig spórlós létemre most úgy döntöttem, hogy töltsed még bátran süssünk egy jó palacsintát, spóroltam már eleget, most az egyszer nem fogok.

Ahogy beleöntöttük az első merőkanál palacsintát az megállt egy helyben, mint Massa a kavicságyon, nem tudott szétfolyni, hogy kilaposodjon a sok olajtól, na de ilyen finom palacsintát eddig még soha nem ettünk. Közben a nagyobbik lányom szólt, hogy le kell tölteni az olajból és akkor majd szét tud folyni a massza.

Le is töltöttünk és akkor nekilátott, hogy megfitogtassa a palacsintasütési tudását, de ahogy általában lenni szokott erő és tudás fitogtatása közben, valami mindig balul sül el, bizonyítandó, hogy nem jó fitogtatni még akkor sem ha van mit. Ahogy lötyögtette benne jobbra-balra az anyagot, hozzáért a tepsi füléhez és megégette vele az ujját, másnapra fel is hólyagosodott. Ezek után már úgy jött-ment a lakásban, hogy mindenhova magával lötyögtetett egy pohár vizet és abba lógatta a fájós ujját. Zuhanyozni is úgy ment és aludni is úgy akart, hogy benne tartsa a hólyagot.

Aztán időnként kicsi kanállal lapátolgattam vissza az olajból, ilyenkor mindig árgus szemekkel néztek, hogy nehogy két kanálnál többet tegyek, de én mindig igyekeztem legalább hárommal tenni, mert erősen megtetszett az az első olajos palacsinta. Az olajos konyha viszont egyáltalán nem tetszett sem nekem, sem a konyhatündérnek, aki ekkor látta meg, hogy a konyha lapátolós fele csupa olaj lett a letöltéstől, a vissza lapátyolgatástól és a lapátról lefolyó olajtól, mert azt mindig a csupor mellé tettem, ahelyett, hogy benne hagytam volna. Mennyi mindenre kell odafigyelni és mennyi mindent tanulhat az ember palacsinta sütés közben!

Aztán a vége felé kezdtek odaragadni a palacsinták, egyre vékonyabbak lettek és alig tudtam felkapargatni őket, hogy megfordítsam. Ahogy fel akartam szedni gyűrődtek össze, úgyhogy segítséget kellett kérjek, feladtam, nem tudtam mi történhetett.

Ahogy fogyott és kezdett egyre sűrűbb lenni a massza egy-egy kicsi szúrós vizet töltögettem még hozzá. Azt mondták ezt kell, hogy lyukacsos legyen tőle. A vége felé pedig úgy jártam, mint a liszttel, hirtelen igen sokat töltöttem bele, hogy fogyjon ki az üveg és még sok palacsintát süthessünk. Mikor valami ételt csinálok mindig az a jó szándék vezérel, hogy jó sok legyen, hogy egy darabig aztán ne kelljen sütni-főzni, de aztán pár nap múlva alig várjuk, hogy már elfogyjon.

Tehát a végén még azt a következtetést is le tudtuk vonni amellett, hogy az olajos kanalat jó az olajos pohárban tartani és nem mellette, hogy vízből palacsintát sem lehet sütni, még akkor sem, ha az a víz szúrós és nem teljesen átlátszó.

Palacsinta Massa - F1

Tegnap palacsintát sütöttem a leányaimmal. Mind a ketten ragaszkodtak hozzá, hogy segítsenek. A kicsi ugrált, kapkodott, felmászott a konyhaszekrényre, hogy előszedje a hozzávalókat, mert tudta, hogy mi jár bele, csak nem tudta, hogy miből mennyi, közben meg felborított és leejtett ezt-azt. A nagyobbik tudta, hogy kell sütni, de ő még nem végzett a tanulnivalóval. Szólt, hogy őt is várjuk meg, de az idő egyre jobban sürgetett. Egyedül én nem tudtam semmit.

A kisebbik kezdte az ő két tojásának a megtörésével, de mivel éppencsakhogy hozzákoccintotta az edény oldalához ezért csak egy szikra repedés lett rajta és ahogy az ujját belenyomta kispriccolt. Utána hozzáöntöttük a tejet és rövid kavargatás után átengedték nekem. A nagyobbik lányom vissszatért a tanulnivalójához, a kisebbik adagolta a lisztet míg én kavargattam a masszát (no de nem a Felipe-t).

A liszt annak rendje és módja szerint csomókásodni is kezdett, de tudtam, hogy ennek feloszlatására a mai modern világban már létezik egy konyhai műszer, aminek a franc sem tudja a nevét. Ez nem is lenne baj, de azt a végét sem találom, ami forogni szokott rajta és így egy kicsit nehéz volt beküldeni a leányomat a feleségemhez kitudakolni, hogy hol tartjuk a micsodának a micsodáját.

A feleség aki bent a szobában dolgozott, már eddig is a Gugel szerepét játszotta az egyfelvonásos palacsintasütési dráma kellékeinek, jobban mondva stáblistájának a felállításában, a megfelelő mennyiségek titkainak óvatos kiadásában és a hozzávalók, vagy szereplők helyes sorrendbe rakásában. Ő ugyan nem titkolózott, mindent elmondott már az elején, de mivel nem tudok ennyi mindent egyszerre megjegyezni és elrontani sem akartam a finom vacsorát, ezért eddig is sokat kérdezősködtem, de most már nem akartam többet zavarni. Pedig már egyszer sütöttem palacsintát, nem is olyan rég, sőt még egyszer amerikait is, de azt nagyon egyszerű volt.

A leányomnak sikerült kiderítenie a micsoda micsodájának a hollétét. Szerencsére fogtuk mind a ketten, amikor beletettük a masszába és megnyomtuk a gombot, mert majdnem a teljes palacsinta adag odalett, még mielőtt ide lett volna. A leányom rájött közben, hogy lehet csökkenteni a ritmust és úgy tűnt, hogy most már profik vagyunk. Ekkor rászórtam egy nagyobb adag lisztet, hogy haladjunk, beletettük a műszert és ahogy megnyomtuk a gombot, láss csodát, a lisztet egy-kettőre szétszórta a fazék körül.

Ekkor következtek a Forma1-ből eltanult taktikázások. Még egyet visszavettünk a tempóból. A legnagyobb fokozaton kezdtünk és a végére már majdnem teljesen lehúztuk a motrot, szóval spóroltunk mint a Forma1-ben az idén. Még egy gomb volt rajta, azt szerencsére nem nyomtuk meg, kiderült, hogy turbós ez is, mint az idei F1 autók, de a hangja jobb mint azoknak.

(folytatás következik)