Templomozások!

Karácsonykor templomba mentünk az új autóval. Mivel a család nagy része katolikus, többnyire oda szoktunk járni, de most meggyőztem őket, hogy menjünk a reformátusba. Általában gyalog szoktunk járni, de a kocsit előző nap hozta az angyal ezért azzal mentünk, összekötve a templomozást egy testdrive-al.

Persze elég későn indultunk és nem kaptunk parkolóhelyet a közelben, úgyhogy két gyors kör után kicsit távolabb álltam ki a boxba. Mire beértünk már elkezdődött. Alig foglaltunk helyet, a kisebbik lányom aránylag hangosan megkérdezte a közelünkben ülők derülésére, hogy Jézus református volt vagy katolikus? Mikor ezt elmeséltük komáméknak, a keresztleányom azt mondta, ők is el kellene menjenek templomba, hogy derítsék ki az apja milyen vallású.

Azért mentünk a református templomba, hogy úrvacsorát vegyek, mert már rég nem vettem, sőt, ebben a templomban még egyáltalán. Nem tudtam, hogy a templomban érvényes-e a jobb kéz szabály, vagy merről kell leelőzni egy álló papot, így majdnem összeütköztem a bort hozó presbiterrel. Mondták, hogy maradjon mindenki bent úrvacsoravétel után, de miután a leányom megkérdezte, hogy: – Apa, mi az a kúrvacsora? – gyorsan leléptünk.

Most nemrég templomkerülős ünnep volt a másik felekezetnél és a kutyát is kellett vinni oltatni. Az állatorvost későre hívtam fel és csak pont a templomozás előtt tudott fogadni. Először mérgelődtem magamra, hogy miért nem tudtam korábban telefonálni, aztán meg örültem, hogy legalább nem kell teljesen végigüljem, amúgy is elég hosszú lesz. 

Egy tíz perc késéssel érkeztünk a templom elé és ha már lúd legyen kövér alapon lassítás nélkül tovább húztam vásárolni, mert utána már nem lesz mikor alapon. Mire visszaértünk már bő fél órás körhátrányban voltunk. Megálltunk az ajtó előtt és vártuk, hogy valaki benyisson. Mikor ez a valaki lazán bement, mi is beosontunk utána. 

Én meghúzódtam egy oszlop mögött, gondoltam, hogy aki nem látja, hogy csak most jöttünk, az nem is ismerhet fel, a leányom meg előreszaladt és visszafele jövet be is fészkelődött az anyja mellé, aki azóta is szégyelli, hogy a büdös kutyaszagú leánya a templomozás vége fele érkezett, ha elhitték volna a mellette ülők, biztos letagadja.

Azzal kezdetét is vette az áldozás. Gondoltam most már én is szabadon mozoghatok a templomban, úgyhogy valami ülőalkalmatosság fele kezdtem nézni. Kábé tíz perc lehetett még a végéig, mikor illedelmesen odahajoltam egy középkorú kopaszodó férfihez és megkérdeztem, hogy szabad-e az a hely mellette? Nagyon halkan válaszolt, hogy nem, most ment ki a bácsika áldozni. A mögötte ülő nő mégis meghallotta és szólt, hogy eggyel előbbre szabad.

Ezután kezdődött a kikerülés. Legelöl mentek a frissen elsőáldozottak, utána a férfiak és a legvégén mi. Előre szóltak, hogy csak egy gyors kört megyünk a templom körül, de azt is nagyon lassan és utána feltétlenül menjen vissza mindenki a templomba. 

Nekünk vészesen fogyott a lefekvésig fennmaradt időnk, úgyhogy egy gyors csapategyeztetés után bekapcsoltam a DRS-t és megnyomtam az előzés gombot, hogy utolérjem az elsőáldozott lányok azon csoportját akiket mi szállítottunk erre a kivételes eseményre, melyre a pap személyesen hívta meg őket telefonon virágszirmokat szórni. 

Próbáltam meggyőzni a kisebbik lányomat, hogy velem tartson, így gondoltam, hogy legalább látszólag rá tudnám kenni, hogy miatta kell előre menjünk, de nem jött. Így hát kiálltam a szélárnyékból, könnyedén mentem el a nők csapata mellett, majd egy kicsit megtorpanva a férfiaknál, visszafele kezdtem lesni, próbáltam a leányomat puszta szemerővel meggyőzni, de nem sikerült. 

Ahogy indult tovább a menet gyorsítottam és a lépcsőfeljárat előtt utol is értem őket. Szóltam, hogy nem megyünk vissza a templomba és bújjunk a lépcső mögé, még mielőtt a pap meglátna. Ahogy visszanéztem a kicsi pap már bekanyarodott és rosszallóan nézett ránk. A tekintete arra a férfiéra emlékeztetett, akitől a templomban kérdeztem, hogy szabad-e a hely.

Fűrész

Mostanában újra divatba kezd jönni, hogy az ember saját kezűleg építi a házát. Nekem legalábbis egyre több olyan ismerősöm kezd lenni, akinek az a fő foglalkozása, hogy építi a saját házát. Sőt olyan is van aki az alkalmazottait bocsájtja el és az abból fennmaradó összegből építkezik. Gondoltam én is beletanulok ebbe a meszeriába, mert sokkal olcsóbb mint másokkal építtetni fel, már akinek.

Elmentem segíteni egyik barátomnak, épp a padlás padolásnál tartott. A lelkesedés nagy volt, de a hozzáértés, így a csavarhúzás után is elég kicsi. Soha nem használtam ilyen szerszámokat, még a nevükben sem voltam biztos, csak sejtettem. Engem soha nem engedtek az ilyen elektromos vágó eszközök közelébe, még a hozzám túlságosan nem értők is egy-kettőre meg szokták tudni állapítani, hogy jobb ha távol tartanak a rám és ha az én kezemben van akkor már a környezetemre is veszélyes szerszámoktól.

Egyelőre csak egy centist kaptam ide és miután kitűnt, hogy ezt milyen borzasztó precizitással tudom kezelni – a lécet visszafele lemérve a másik végétől is ugyanannyi jött ki – kaptam egy fűrészt is. Egy egyszerű, hétköznapi félkezes fűrészt is rövid útmutatóval. Egy fél óra alatt kiderült, hogy az útmutató tényleg rövid volt és akkor következett egy hosszabb.

Ez elég jól ment egy darabig. Aztán a házigazda megunta, abba akarta már hagyni, de én még erőm csúcsán éreztem magam. Lement egyet szivarojzni, én meg azalatt megfeszített tempóban kezdtem levágni ugyanarra a méretre a további léceket, hogy másnapra is maradjon neki, mikor már nem leszek ott. Csak messziről vetettem egy pillantást a leburkolni kívánt tér fele és úgy saccoltam, hogy még bőven kell oda 15-20 léc is.

De amikor elfogyott egy kupaccal és láttam, hogy a munkaadóm nem igyekszik vissza, gondoltam itt az ideje kipróbálni a komolyabb szerszámokat is. Ilyenkor rajtam lázas türelmetlenség vesz erőt, pláne hogy egy oszlop is útját állta a további gondtalan padolás-masírozásnak. Gondoltam, pont jó mert itt akkor lehet fúrni-faragni, mindent kipróbálhatok.

A bemérés annyiból állt, hogy remegő ujjaimmal kitapogattam a léc alján, hogy kábé meddig kell bevágni. Vigyáztam, hogy ne vágjak túl nagyot, mert utána lehet még kivágni belőle. Hát nem lett elég, de a második nekifutásra már fordítva gondolkoztam, akkorát vágtam, hogy többet biztosan ne kelljen. Meg is lett az eredménye, a léc meg sem közelítette az oszlopot.

Még időm sem volt ezen különösebben elbúsulni, mikor észrevettem, hogy a szélén levő léctartó párnafa nem ott folytatódik az oszlop miatt ahol az előző abbamaradt, ezért az összes léc amit másnapra méretre vágtam legalább öt centivel nagyobb kéne legyen.

Amint utólag átgondoltuk, arra a következtetésre jutottunk, hogy van még miből újakat vágni ide s ezek további tíz centivel megrövidítve felhasználhatók lesznek a túlsó oldalon. Bajnak baj de szerencsére nem szerencsétlenség, csak éppen potyára dolgoztam lelkesen legalább egy félórán keresztül.

Színház

Régebb volt színházbérletünk, de ahogy a gyerekek megszülettek, nem nagyon jártunk színházba. Mondjuk, meg is untam a színházat, azt hogy a színészek nem tudnak normálisan beszélni, csak olyan színésziesen erőltetett hangos beszéddel, azt hiszik, hogy színház az egész színpad.

Most már mindjárt vége az évadnak és még csak egy előadást láttunk. Azt is csak azért néztük végig, mert ha már kifizettük akkor élvezzük, vagy inkább unjuk ki az árát. Azok, akiket nem érdekel a kiadott pénz teljes leélvezése, már a szünetben hazamentek.

Mostanában aztán egy hét alatt kétszer is elmentünk és a gyerekeket is elvittük. Gondoltam, hogy nehogy kárba vesszen vaegy alkalom, ezért nekik is ki akartam húzatni egyet-egyet a bérletünkről, pedig az ők jegyük olcsóbb lett volna, de az illetékesek nem engedték. Egy bérlettel egy alkalommal csak egy személy mehet be.

A gyerekeknek nagyon tetszett az előadás, a lányok most voltak először színházban. Azt mondták, hogy jobb volt mint a "bákszínház", ezért azt terveztem, hogy a követkzőre már magukra mennek, hiszen itt már a jegy árának a teljes letöltése sem érdekelt, csak a gyerekek miatt ültük végig.

Megérdeklődtem, milyen lesz a következő előadás, hozhatjuk-e arra is őket. Egy kis gondolkozás után azt mondták, hogy persze. Ez a persze számomra nem volt elég meggyőző főleg a hosszú gondolkozási idő miatt. No meg a cím és az előzetes alapján úgy döntöttünk, hogy mégsem visszük el a gyereket egy héten kétszer is színházba. Ez utólag nagyon jó döntésnek bizonyult.

A színpadhoz egy hosszú kifutót készítettek, ígyhát a kardot közvetlenül a mi fejünk fölött tudták megforgatni. Ugyanazt a sztorit adták elő többször egymás után, már előre tudtuk, hogy mikor következik a kard megforgatása. Egy gyilkosságot meséltek el többször, minden résztvevő a saját nézőpontjából. Utoljára a hulla is elmondta a magáét egy vén szipirtyón keresztül. Hát ezt jó, hogy nem látták a gyerekek, mert egy hétig nem aludtak volna utána.

Ezen a darabon mi sem aludtunk el. Ezt nem csak a szemünkre és a fülünkre gyakorolt hatásnak köszönhettük, hanem annak is, hogy a látványtervezők külön kitértek a szagló szervek ingerlésére is a hulla beszéde alatt elégetett füstölőkkel. Ezt a hatást csak fokozta, illetve végig kitartotta a mellettem ülő dohos bútor szagú bácsi.

Végre egy érdekes darab, de azért nem fogok többet bérletet venni. Azt mondják elég jók a stúdió előadások, de azok drágábbak és nem érvényes rájuk a bérlet, pedig még mindig van rajta két letöltendő alkalom.

A Csavarhúzó

Általában igyekszek a dolgokat hamar elintézni, vagyis gyorsan szabadulni akarok a kényszerű, kötelező és általában, de legalábbis néha boldogságérzetet maguk után vonó cselekvések igájából és gyorsan igyekszek visszasüppedni a semmittevés sűrű, unalmas és kétségtelenül semmilyen kielégülés-érzetet nem nyújtó palacsinta masszájába.

Olyankor mérges is vagyok, hogy minek kellett ez vagy az elromoljon és most azzal kell foglalkoznom ahelyett hogy mindenféle érzelmi és értelmi agyi tevékenység nélkül izzaszthatnám magam legalább egy órán keresztül a biciklin a csendes délutáni napsütésben, miközben más házat épít vagy egyéb olyan tevékenységet művel ami a házépítéshez teremti meg az anyagi alapot.

Ilyenkor leporolom a bepókhálósodott csavarhúzót, az egy kezemen megszámlálható szerszámaim egyik leggyakrabban használt eszközét és nekiállok a fazék kotyogó fülének meghúzásához. Ha valamiből netalán kiveszek egy csavart, akkor azt már két perc múlva nem találom. Mire megkapom, arra rendszerint eltűnik a csavarhúzó, vagy a csavarozandó (ez olyan mint az osztó és osztandó). Mikor próbálom visszacsavarni, akkor a harmadik alkalomra általában már úgy esik ki a kezemből, hogy külső segítséget igényel a megtalálása. Lehet az családtag, szomszéd, jóbarát vagy egyszerű járókelő, ügyetlenségemet nem bírván tovább nyugodt türelemmel szemlélni, finalizálja is a munkálatot.

Bármihez fogok, úgy választom meg az időpontot, hogy ha lehet az idő is szorítson. Jobban mondva a rendelkezésemre álló rengeteg időt mindig ki akarom tölteni percről percre, mintha roppant elfoglalt volnék, nehogy két perccel többet álljak az egyik sorban mintha a másikba álltam volna, mert akkor két pereccel hamarabb végezhetnék az ebéddel. Két perccel hamarabb feküdhetnék le este és két perccel többet olvashatnék, ha nem töltenék el előtte öt percet azzal, hogy eldöntsem melyiket is vegyem kézbe az éppen olvasott három könyv egyikéből.

Most éppen a szoba falából kilógó villanykapcsolót céloztam meg. Az indulás előtt még rendelkezésemre álló tíz percbe gondoltam bőven belefér a két csavar meglazítása, a kapcsolónak a helyére való visszatuszkolása és a két csavar megszorítása.

Mint már az elején említettem igyekszek gyorsan túl lenni a kétkezű észjárást igénylő tevékenységeken, ezért tényleg két perc alatt kész is voltam. Csakhogy a kapcsoló nem állt elég egyenesen a helyén. Ez általában nem szokott zavarni, de mostanában személyiségfejlesztéssel is foglalkozok a háznemépítésen kívül és jógázni is járok, ami megtanít a kitartásra és az alaposan elvégzett munka örömére, úgyhogy miközben csodálkoztam magamon, nekiláttam újra kicsavarni. Most jó alaposan kicsavartam, így könnyebben be is tudtam gyúrni a helyére és erősen izzadtam miközben egyszerre nyomtam és csavartam is.

Meg is volt a jól végzett munka öröme, a kapcsoló állt, mint a fa szára. Már épp megint a spórláson kezdtem gondolkodni, hogy érdemes lett volna egyből az alapos munkával kezdeni és akkor kihagyhattam volna az alaptalant, mikoris felvillant, hogy a második becsavarozáskor ott lógott egy szál drót a falban magára, semmilyen viszonyt sem létesítve a kapcsolóval. Hamar gyújtom, s hát a sejtésem nem bizonyult alaptalannak, a villany nem gyúlt fel. Ismervén magamat, gondoltam, jobb lett volna egy ilyen apró munkához is inkább szerelőt hívni, vagy legalább, hagytam volna úgy, mikor már csak félig kotyogott, de legalább működött. Már rég eldöntöttem azt is, hogy nem fogok többet a tökéletes megoldásra törekedni, pláne ha azt egy óra tervezgetés előz meg, ahelyett, hogy tíz perc alatt elintézném.

Aztán harmadjára is kicsavaroztam és láttam, hogy van még egy csavar a kapcsolón, amivel rögzíteni lehet a drótot a kapcsolóhoz. Most már kevésbé izzadva, de azért remegő fáradt kezekkel nyomva csavartam vissza a kapcsolót a helyére. Ezennel az öröm is nagyobb volt, hiszen villanyszerelői ismeretek teljes hiányában nemcsak a kapcsolót sikerült visszahelyezzem egyedül a falba, de a pluszszerelés miatt mintegy bónuszként még az égő is felgyúlt amint kezemet rátéve enyhén, de határozottan megnyomtam a tökéletesen álló kapcsolót.

UI: Ez azért sikerült ilyen hosszúra, mert a sztoriból ítélve azt hittem, hogy igen rövid lesz.

Palacsintasütés (folytatás)

Végre kezdődhetett a sütés. A nagyobbik lányom nem figyelt, mert még mindig a tanulással volt elfoglalva. A kisebbik kezdte önteni lassan az olajat a tűzre (valójában csak a serpenyőbe) és minden csepp után rám nézett, hogy most már elég lesz-e, mert tudta, hogy nem kell sok. Én pedig spórlós létemre most úgy döntöttem, hogy töltsed még bátran süssünk egy jó palacsintát, spóroltam már eleget, most az egyszer nem fogok.

Ahogy beleöntöttük az első merőkanál palacsintát az megállt egy helyben, mint Massa a kavicságyon, nem tudott szétfolyni, hogy kilaposodjon a sok olajtól, na de ilyen finom palacsintát eddig még soha nem ettünk. Közben a nagyobbik lányom szólt, hogy le kell tölteni az olajból és akkor majd szét tud folyni a massza.

Le is töltöttünk és akkor nekilátott, hogy megfitogtassa a palacsintasütési tudását, de ahogy általában lenni szokott erő és tudás fitogtatása közben, valami mindig balul sül el, bizonyítandó, hogy nem jó fitogtatni még akkor sem ha van mit. Ahogy lötyögtette benne jobbra-balra az anyagot, hozzáért a tepsi füléhez és megégette vele az ujját, másnapra fel is hólyagosodott. Ezek után már úgy jött-ment a lakásban, hogy mindenhova magával lötyögtetett egy pohár vizet és abba lógatta a fájós ujját. Zuhanyozni is úgy ment és aludni is úgy akart, hogy benne tartsa a hólyagot.

Aztán időnként kicsi kanállal lapátolgattam vissza az olajból, ilyenkor mindig árgus szemekkel néztek, hogy nehogy két kanálnál többet tegyek, de én mindig igyekeztem legalább hárommal tenni, mert erősen megtetszett az az első olajos palacsinta. Az olajos konyha viszont egyáltalán nem tetszett sem nekem, sem a konyhatündérnek, aki ekkor látta meg, hogy a konyha lapátolós fele csupa olaj lett a letöltéstől, a vissza lapátyolgatástól és a lapátról lefolyó olajtól, mert azt mindig a csupor mellé tettem, ahelyett, hogy benne hagytam volna. Mennyi mindenre kell odafigyelni és mennyi mindent tanulhat az ember palacsinta sütés közben!

Aztán a vége felé kezdtek odaragadni a palacsinták, egyre vékonyabbak lettek és alig tudtam felkapargatni őket, hogy megfordítsam. Ahogy fel akartam szedni gyűrődtek össze, úgyhogy segítséget kellett kérjek, feladtam, nem tudtam mi történhetett.

Ahogy fogyott és kezdett egyre sűrűbb lenni a massza egy-egy kicsi szúrós vizet töltögettem még hozzá. Azt mondták ezt kell, hogy lyukacsos legyen tőle. A vége felé pedig úgy jártam, mint a liszttel, hirtelen igen sokat töltöttem bele, hogy fogyjon ki az üveg és még sok palacsintát süthessünk. Mikor valami ételt csinálok mindig az a jó szándék vezérel, hogy jó sok legyen, hogy egy darabig aztán ne kelljen sütni-főzni, de aztán pár nap múlva alig várjuk, hogy már elfogyjon.

Tehát a végén még azt a következtetést is le tudtuk vonni amellett, hogy az olajos kanalat jó az olajos pohárban tartani és nem mellette, hogy vízből palacsintát sem lehet sütni, még akkor sem, ha az a víz szúrós és nem teljesen átlátszó.

Palacsinta Massa - F1

Tegnap palacsintát sütöttem a leányaimmal. Mind a ketten ragaszkodtak hozzá, hogy segítsenek. A kicsi ugrált, kapkodott, felmászott a konyhaszekrényre, hogy előszedje a hozzávalókat, mert tudta, hogy mi jár bele, csak nem tudta, hogy miből mennyi, közben meg felborított és leejtett ezt-azt. A nagyobbik tudta, hogy kell sütni, de ő még nem végzett a tanulnivalóval. Szólt, hogy őt is várjuk meg, de az idő egyre jobban sürgetett. Egyedül én nem tudtam semmit.

A kisebbik kezdte az ő két tojásának a megtörésével, de mivel éppencsakhogy hozzákoccintotta az edény oldalához ezért csak egy szikra repedés lett rajta és ahogy az ujját belenyomta kispriccolt. Utána hozzáöntöttük a tejet és rövid kavargatás után átengedték nekem. A nagyobbik lányom vissszatért a tanulnivalójához, a kisebbik adagolta a lisztet míg én kavargattam a masszát (no de nem a Felipe-t).

A liszt annak rendje és módja szerint csomókásodni is kezdett, de tudtam, hogy ennek feloszlatására a mai modern világban már létezik egy konyhai műszer, aminek a franc sem tudja a nevét. Ez nem is lenne baj, de azt a végét sem találom, ami forogni szokott rajta és így egy kicsit nehéz volt beküldeni a leányomat a feleségemhez kitudakolni, hogy hol tartjuk a micsodának a micsodáját.

A feleség aki bent a szobában dolgozott, már eddig is a Gugel szerepét játszotta az egyfelvonásos palacsintasütési dráma kellékeinek, jobban mondva stáblistájának a felállításában, a megfelelő mennyiségek titkainak óvatos kiadásában és a hozzávalók, vagy szereplők helyes sorrendbe rakásában. Ő ugyan nem titkolózott, mindent elmondott már az elején, de mivel nem tudok ennyi mindent egyszerre megjegyezni és elrontani sem akartam a finom vacsorát, ezért eddig is sokat kérdezősködtem, de most már nem akartam többet zavarni. Pedig már egyszer sütöttem palacsintát, nem is olyan rég, sőt még egyszer amerikait is, de azt nagyon egyszerű volt.

A leányomnak sikerült kiderítenie a micsoda micsodájának a hollétét. Szerencsére fogtuk mind a ketten, amikor beletettük a masszába és megnyomtuk a gombot, mert majdnem a teljes palacsinta adag odalett, még mielőtt ide lett volna. A leányom rájött közben, hogy lehet csökkenteni a ritmust és úgy tűnt, hogy most már profik vagyunk. Ekkor rászórtam egy nagyobb adag lisztet, hogy haladjunk, beletettük a műszert és ahogy megnyomtuk a gombot, láss csodát, a lisztet egy-kettőre szétszórta a fazék körül.

Ekkor következtek a Forma1-ből eltanult taktikázások. Még egyet visszavettünk a tempóból. A legnagyobb fokozaton kezdtünk és a végére már majdnem teljesen lehúztuk a motrot, szóval spóroltunk mint a Forma1-ben az idén. Még egy gomb volt rajta, azt szerencsére nem nyomtuk meg, kiderült, hogy turbós ez is, mint az idei F1 autók, de a hangja jobb mint azoknak.

(folytatás következik)

Régi lagzi sztory

Nappali lagziba mentünk egy távoli városba. Nyár volt, meleg volt, a rokonság a város szélén öltöződött, mi is csatlakoztunk hozzájuk. Mivel nagy volt a hőség a cipőmet sem kötöztem be és az ingemet sem gomboltam be egészen. Épp a napszemüveget csaptam fel még a fejem tetejére, hogy a kopaszodó homlokomat ne süsse ki a nap.

Két tempósabb kör a központban, zsákutca, visszafordulás. Mindig az ment elől aki azt hitte tudja az utat. A fényképésznéni már javában keccegtetett a templomban mire odaértünk. Épp csak kifújtuk magunkat mikor látom, hogy kezdi szerre megörökíteni a résztvevőket. Hatalmas objektívét, amely másfél méter túlzással sem volt több két méternél, kezdte egyenként belenyomkodni a násznép pufájába. Néztem, hogy mi lesz ebből? Ajándékba buletin (személyi) kép mindenkinek, aki a jelenlétével megtisztelte az ifjú párt, vagy előző életében a rendőrségnél fotózott és nem tud szakítani a régi hagyományokkal.

Mi az utolsó padban ültünk. Még a felénél sem tartott amikor én már nem bírtam röhögés nélkül ezt a hatalmas objektívvel, de mégis orrszőr távolságból történő fényképezési technikát. Önfeledt röhögésembe a félelem csírái is kezdtek belopózni, mert láttam, hogy a távolság fogy és lassan mi következünk, pedig nem rég cseréltem személyit.

Mire hozzánk ért már mind röhögtünk, igaz a szélsőknek még csak a válla rázkódott. Mikor az "Ojjektívvel" megállt velünk szemben és lövésre készült, pedig látta, hogy még csak templomba illő képet sem tudunk vágni, nemhogy buletinit, én a tenyerembe temettem az arcom. Ez egyeseknek sírásnak is tűnhetett. Vártam, hogy továbbáll és ha megnyugszunk a végére, akkor esetleg visszatér és mi is bekerülünk az önarcképek csarnokába.

De egyszer csak hallom, hogy Katt, Katt. Nem hittem, hogy képes lesz erre, nem elég hogy ilyen állapotba hoz, megszégyenít a rokonság előtt, még meg is örökíti és odaadja nekik, hogy tessék, látjátok hogy viselkednek egyesek a templomban. Még ránk is szólt kifele jövet, hogy kellett ez nekünk?

Aztán nem győztük kivárni a fotózkodás végét, rólunk már úgyis megvolt A FOTÓ, így hát lementünk a vendéglőhöz és úgy döntöttünk, hogy hátramegyünk a teraszra meginni egy sört amíg jön a násznép. A násznép jött és be is vonult, de a bejárat után még ott állt a teljesen még meg nem kopasztott pezsgőspoharas állvány. Vettünk is hamar két-két poharat, de mire odaadtunk volna egyet-egyet az asszonyoknak, már megint le voltunk fotózva.

Aztán még sok szép kép készült rólunk azon a napon, de egyik sem került fel a lila falra, ahogy annapetiésgergőben szokott. Egy idő után mi kérleltük, hogy még csináljon, de már nem akart. Aki kéri majd küldök egy-két fotót, de csak egyszer szabad megnézni és utána törölni, mint a Másnaposokban.

A beíratás

Úgy döntöttem, hogy elegem van az autó beíratásával kapcsolatos ügyintézésből, inkább bemegyek egy átíró irodába és kifizetem nekik a közbenjárást. Azért reméltem, hogy most, hogy már nagyjából minden megvan, azért csak kevesebbe fog ez kerülni, mint annak akinek teljesen ők intézik nulláról. A nemmellékes másik oka ennek az akciónak az volt, hogy nem akartam hazudni a pénzügyön, gondoltam inkább megfizetem és akkor hazudjanak ők, ugyanis ha több kilométret diktál be az ember, akkor valamivel csökken az illeték.

Gyakorlatilag a múlt héten már bejártam egy átíró irodába és konzultáltam egy pár ilyennel foglalkozó személlyel is, most mégis egy harmadikhoz mentem, akit a legfrissebben ajánlottak. Mikor megérkeztem még nem tudtam, hogy megnyugodhatok-e, mert időközben kiderült, hogy csak úgy mehetek az autóval külföldre ha megkapom a postán kiküldendő talont is ami majdnem egy hétbe beletelik. Na meg sok minden egyébtől is ideges voltam, hogy nehogy túl sokat kelljen fizetni se nekik se az államnak és egyáltalán senkinek.

Azt mondja a hölgy, hogy nézzük át az iratcsomót, hadd lássuk hogy állunk. Néhány papíromat újra csinálta, másokhoz még hozzájavított meg beleírt az írógépén. Én közben idegeskedtem, hogy minek is kellett idejöjjek, mert szólt közben, hogy ők ma már nem tudják leadni, csak holnap. Én leadhattam volna még ma, ahelyett, hogy ide jövök.

Aztán közben leolvastam a falról a tarifákat, kiderült, hogy nem is kerül sokba, úgyhogy épp kezdtem lazítani és hátradőlni, hogy akkor innen tovább intézzék ők, nekem ennyi elég volt, mikor megszólalt a hölgy, hogy az iratcsomó kész és ha ilyen sürgős akkor jobb ha én intézem tovább is, mert ha ők kellene, akkor még el kell menni egy közjegyzőhöz egy felhatalmazást készíteni, amit még vissza is kell vinni hezzájuk, és ami úgyszintén pénzbe kerül.

Innen megint elővettem a majdnem teljesen félbenhagyott idegességemet és elindultam elintézni ezt az egy-két dolgot ami még maradt a beíratáshoz. Az a néhány percig kimaradt idegesség, mintha most még hozzáadódott volna az alapjárathoz. Hirtelen sürgőssé is vált, mert kiderült, hogy talon nélkül nem lehet külföldre menni.

Mindkét intézményt legalább háromszor megjártam, ha így tudom már reggel ezzel kezdtem volna. A pénzügyön természetesen nem lehet kártyával fizetni, amire természetesen én előre mint minden rosszra gondoltam, de mégsem vettem ki pénzt, úgyhogy uzsgyi vissza az automatához.

A beíratásnál most már sorszámot sem adnak, azt mondták üljek a sor végére. Azt megértem, hogy az adót a tanácsnál, a biztosítást a biztosítónál kell kifizetni, de ha már a rendszám árát itt helyben el tudják venni, akkor vajon a talon árával miért kell elmenni a Csekkbe? No de ez már csak üres kötekedés, mert már múlt héten bejártam az ilyen alattomos cseleket kipuhatolni és be is fizettem mindent a megfelelő helyen.

Már csak a rendszám ára maradt, de azt csak azután kell fizetni miután kitalálják. Nincs annál jobb fajta izgalom, mint amikor az ember várja, hogy mi lesz az új rendszáma. Ezért nem fizetek másnak, inkább kibírom a rosszfajta izgalmakat is előtte, csak hogy én lássam elsőre élőben ahogy sorra felkerülnek a betűk.

És akkor ültemből már felálltam a sorba és mindent rendben találtak és elkezdte írni, hogy P... C... és a harmadiknál még gondolkozott, de én már láttam, hogy jó lesz így, akármi is jön a végére, ez tetszik, ezt ígyis-úgyis megveszem.

Téli gumik

Elég kopottak a téli gumik amik az autón voltak, de gondoltam, ezt a gyenge telet kihúzom velük. Most, hogy egy ideje kezdtek havazást jósolni az előrejelzők azért utánanéztem, hogy mi van a piacon, hol mit lehet kapni, de egyelőre még próbálom halasztani, hátha mégiscsak ráérne jövő télen venni, addig is nem az én pincémben öregednek egy évet és nem áll bennük vagy ezer lejem.

Megnéztem a neten, de ha ingyen le is szállítják itt még fel kell tetetni. Megnéztem a használtakat, de azzal nagy dolgot nem csinál az ember, mindegy mekkora rece van rajta, ha 4-5 évet használták már nem ér semmit. Így hát úgy döntöttem, hogy újat veszek, itt helyben.

Ez már úgy teljesen kiforrni látszott, már a lehetséges megvásárlási helyeket is leszűrtem kettőre, de ma mondta valaki, hogy lehet resapáltat kapni olcsón. Most megint 1-2 hét amíg ennek is az interneten fellelhető összes irodalmát átnézem és kínkeservesen meghozom a döntést, hogy megéri vagy nem az ár minőség arány.

Mikor megtudtam, milyen drágák a 16 inch-es gumik, pár napig azért szomorkodtam, hogy miért is kellett ezt az autót megvegyem 16-os kerekekkel. Pár nap töprengés után kitaláltam, hogy végül is lehet aránylag olcsón 15-ös felnit venni, arra tetetek új téli gumikat s ezeket megtartom felnistől nyárinak, vagy ha nem kell majd eladom.

Utána azért adtam búra a fejem még két napig, mert eszembe jutott, hogy a régi autóval bónuszba odaadtam az alig használt alig 6 éves téligumiaimat felnistől, ami igaz hogy semmit sem ér mert a tavaly is alig sikerült egy kisebb havas dombon kimenni velük, mégiscsak megért volna száz ajrót.

Aztán egy hét érdeklődés és telefonálgatás után, amikor is eldöntöttem, hogy mégsem lesz az idén Pesten gumivásár, lehavazott, de nagy tételben, ezért úgy döntöttem, hogy a hosszú út előtt veszek legalább láncot. Kicsit félve mentem be a nemrég nyílt hatalmas áruházba, gondoltam, hogy sajnos itt valamennyi pénzt, nincs mese ott kell hagyjak náluk, amiért adnak egy láncdarabot amit többnyire a pincében fogok tartani, néha az autóban és talán egyszer majd fel is kell tegyem, ami elég komplikált, fárasztó és nem nekem való művelet és akkor könnyen el is szakadhat.

Szerencsére nem kaptam magamnak való méretet, mert a nagy hótól való félelmemben biztos megvettem volna. Megkönnyebbülten indultam ki, de azért mielőbb szabadulni akartam, még mielőtt kifosztanának, ezért tekintetemmel a kijáratot kerestem. Meg is láttam egy kisebb méretű normál ajtót szemben amin azt írta, hogy kijárat. Rángatom is arra fele a leányomat aki pityereg, mert nem vettük meg a 300 lejes világító rénszarvast.

Nekiveselkedek az ajtónak, de nem nyílik. Rémlett is nekem, hogy valami önmagamtól nyitódó nagyobb ajtón jöttünk be és azzal a lendülettel olvasom is ezen a kicsi szerencsétlenen, hogy: Vészkijárat. Nézek jobbra, hát látom, hogy ott nyílnak-csukódnak alig ötven méterre nemcsak önmagamtól a hatalmas ajtók. Hamar indulnánk arra, jön szembe egy önelégült pasi, ő még vásárolt is valamit. Akarok szólni, hogy hát nem látta, hogy be van zárva a vészkijárat mért jön erre, de mielőtt a számat kitáthattam volna enyhén balra kanyarodott és kiment a vészkijárat melletti hatalmas csapóajtón.

Én meg ha már elindultam, szégyenemben tovább mentem az alig ötven méterre lévő vele szemben levőhöz.

Gyorsan, gyorsan, de komplikáltan

A kislányom új korcsolyavédőjét kellett volna megszereljem, amit az angyal hozott. Ez egy roppant egyszerű művelet, csak ki kell vágni a műanyagból és összecsavarozni. Én előre tudtam, hogy nem vagyok erre képes, hogy egyenesen és pontos méretre kivágjam. Fűrészt kértem, méricskéltem, de az a baj, hogy ha az ember rossz passzban van és úgy áll hozzá, hogy nem fog sikerülni, akkor úgy is lesz.

Az összecsavarozás az ment volna de nem volt mivel. Mikor kiborítottam a csomag tartalmát saját szeműleg láttam mind a négy csavart, de mire visszamentem csak három volt. Kihúztam a szekrényt, a kályhát, összesepertem mögüle a koszt és miután kidobtam jutott eszembe, hogy azért egy kicsit nem ártott volna átbogarászni, mint a múltkor a tékozló fiút.

Valamelyik nap a bankban volt valami elintézni valóm. Egyúttal pénzt is akartam kivenni az automatából és nagyon időszűkében voltam. Mikor bementem senki sem volt az automatánál, de gondoltam egyszer beállok a sorba az ügyintézéshez, mert ha közben ott valaki előmbe áll, az több időt vesz fel. Mire végeztem bent, kint a pénzkiadó masinánál az írni, olvasni sőt beszélni sem tudó némáknak tartott gyorstalpalót egy szintén kézzel kommunikáló nő. Gondoltam szólok nekik, hogy engedjenek előre mert nagyon, de nagyon sietek, de gondoltam, hogy fölösleges, az is lehet, hogy süketek is. Mikor harmadszor tették vissza a kártyát és az IGEN/NEM opciónál is rákérdezett a hölgytől, hogy akkor melyiket is nyomja, eljöttem.

A két lift egyszerre érkezett. Én úgy döntöttem, hogy ha már mind a kettő itt van és  mindkettővel más is menne felfele nemcsak én, a komplikáltabbat választom, azt amelyik nem áll meg az adott emeleten, így ugyan lifttel megyek de legalább gyalogolok egy emeletet visszafele, úgyhogy át is álltam a másikhoz. Az elől állók figyelmetlenek voltak, vagy udvariaskodtak, de a liftajtók kezdtek összecsukódni és az ott álló leányzó nem merte a kezét egészen bedugni, hogy ezt a folyamatot megállítsa, úgyhogy üresen elment a lift és nemsokkal előtte a másik is.

A minap reggeliben, munkába menet, biztosítást kötöttem az autóra. Spórlásom tetőfokán próbáltam a határidőt maximálisan kinyújtani, aztán délután hazafele visszasomfordáltam, hogy nem-e lehet hamarábbtól, mert közben kiderült, hogy amíg nem lépik érvénybe a biztosítás, addig nem lehet az autót beíratni. Szerencsére lehetett. Valószínűleg úgysem lesz időm azelőtt beíratni, de így legalább megvan rá a lehetőségem.

Új év,új pechek

Vittem az autót verifikáltatni, de előtte még kiléptem a szerelőhöz egy pár dolgot megcsináltatni. Persze ezt elintézhettem volna azelőtt is, de a szilveszteri héten még nem volt kedvem semmihez, na meg arra is gondoltam merő spórlásból, hogy ne kelljen kétszer kimenni, egyszer a szerelőhöz másodszor pedig verifikáltatni, hamár úgyis közel vannak egymáshoz.

Így hát mire visszajöttem lekéstem a programállást, de azt mondták, hogy nem baj, majd bevesznek később. Egy félóra várakozás után eszembe jutott, hogy ki kellett volna cseréltetni két égőt is, azzal gyorsan vissza a szerelőhöz.

Tudtam, hogy nem illik mocskosan vinni az autót a verifikálásra, de sajnáltam a pénzt a mosatásra ilyen sárban-latyakban. Én csak olyankor szoktam pénzt adni a mosatásra, ha legalább egy hétig szép időt mutat az előrejelzés. Ha csak pár napig, akkor inkább magam mosom saját kezűleg :).

Hát ahogy másodjára is visszaértem a szerelőtől, a kapus már kérdezés nélkül nyitotta a sorompót. Kérdem az első felbukkanó mérnök urat, hogy ártana-e egy mosatás az autónak. Mondta, hogy nem, mert hát ők is olyanok lesznek, de hagyjam mostmár. Megvártam amíg elment s azzal indultam is a mosatóba, gondoltam most nem az az idő van, hogy spóroljak, aztán nehogy azért kössenek bele valamibe mert mocskos az autó.

A mosatónál már nagyon ideges voltam, nehogy lekéssem a második programállást is. Szerencsére csak egy autó várakozott a mosásra. Meg akartam kérni a nőt - bőven ecsetelve, hogy miért olyan sürgős -, hogy cseréljünk, de szerencséjére hosszasan telefonált az autóban, amíg sunyiban be nem gurult az autósúroló hatalmas hengerek közé és az ajtót lecsukták.

Kértem egy legolcsóbb mosást, próbáltak győzködni, hogy a drágább jobb lenne, de mondtam, hogy elég lesz a 12 lejes. Erre szóltak, hogy 13,50-be kerül, mert az időjárási viszonyokra való tekintettel kötelesek felszámolni egy előmosást is. Az előmosás után megkérdeztem, hogy nem-e lehet csak ilyent venni magára, mint a szalmakrumplit, de sajnos nemleges választ kaptam.

Vissza hamar, sorompó nyit. Kiderült, hogy semmit sem késtem le, bőven van már egy óra csúszás, de még csak most dél körül kezdenek jönni a procisok. Szerre jöttek a mérnök urak bevinni az autókat, majd egy óra várakozás után azt hittem, hogy engem kifelejtettek, erre újra sűrű érdeklődési lehetőségek után kezdtem nézni.

Kiderült, hogy pont én következek és utánam rögtön az éppen aktuális tizenvalahányadik beszélgető társam. Még a papírokat is kihozták és szóltak, hogy álljunk oda a garázskapu elé, előre én és aztán  rögtön ő. Eddig ez a művelet tiltott volt, szigorú szemöldök felhúzással büntettek és az ismerős procisokat még hangos szóbeli intéssel is sújtották, ha nem megfelelő szögben hagyták az autót a parkolóban.

Előttem egy buszt vittek be, aztán én jó szorosan ráparkoltam a garázskapura, hogy egy légy se férjen be többet előttem. Mint utólag kiderült ez ismét egy hiba volt. Mivel a busz lassan haladt, jobban mondva egyáltalán nem, ezért egy jó fél óra múlva észrevettem, hogy az autóink be vannak téve ugyan csak nem abba a sorba, hanem a második garázskapun keresztül, de mivel olyan közel parkoltam a kapuhoz ezért először az utánam parkolót tették be és csak rögtön utána az enyémet.

Már éppen kezdtem volna megnyugodni, most már azt hittem végre sínen vagyok, vagy legalábbis vágányon (munkapadon), de egyszer csak szól a beszélgetőtárs, aki egyébként autószerelő, hogy ha hogy bőgetik az autómat. Én nem ismerem még a hangját, úgyhogy fel sem tűnt, hogy az enyém, de ettől a megjegyzéstől a majdnem teljes nyugalomból sikerült egyből átmasírozni a legádázabb túloldalra, vagyis a majdnem beszarásig. Olyan hangsúllyal mondta, hogy úgy éreztem ennek nem lesz jó vége.

Jött is egy iparos nemsokára a váróba és pont azt a nevet mondta ahogy engem hívnak, hogy menjek be a tiltott zónába, vagyis az ellenőrzések színtettére, ahová közönséges földi halandót nem nagyon láttam eddig bemenni.

Kiderült, hogy elszakadt egy vízslag a nagy túráztatástól, aztán a szerelőt oda kellett hívassam, hogy haza tudjak menni. Ők persze semmilyen felelősséget nem vállalnak, azt mondták olyan is volt már, hogy szétment a motra az egyiknek. Aztán végül minden megoldott, egy hétre rá már fűtés is van ismét a kocsiban. Bocs, hogy ilyen hosszú lett, de ez mégis csak a rövidített verzió.