Isten tenyerén

  

Engem a tenyerén hordoz az Isten. A minap, van annak már néhány éve, egy péntek délután indultunk volna családostól autóval a szülővárosomba hétvégére. Mire összepakoltunk, nagyon eleredt az eső, egy kicsit vártunk még, hogy csendesedjen, aztán elindultunk.

Elég nagy forgalom volt a városban péntek délután az eső után, aztán előtt, és megint közben, ugyanis megint eleredt. A főútra való kifordulás előtt volt egy betérő egy kis utcába, ahol le lehetett vágni a kitérésre várakozó autósort és aztán kivitt volna eléjük egy másik utcából. Ide be is hajtottam, csak a nagy lendülettel, ahogy ezt a rövidítést utolsó percen kitaláltam, nem kanyarodtam elég nagy ívben, ezért a hátsó kerék elérte a friss bordurát, járdaszegélyt magyarul, amit hegyesre fent kövekből raktak újra nemrég, hogy ne lehessen megközelíteni, illetve az autókkal felállni rá. Meg is lett az eredménye, már hallottam, hogy súrlódik, defektet kaptunk.

Gondoltam amúgyis elég gyatra volt már a hátsó gumi és egy ilyen vágást sem lehet már befoltozni, úgyhogy akkor már nem állok meg leszerelni az esőben, elmegyek egy szervizig, nem baj, ha szétmegy. Azért is kellene a szerviz, hogy ne a kis pótkerékkel kelljen tovább menni, hátha kapnék egy használt gumit, amivel még lehetne járni egy darabig.

Az első útba eső szerviz már zárva volt, mentünk tovább, van még kettő a város szélén. Mire odaértünk azok is bezártak. Innen visszafordultam és felhítam az egyik barátomat, tudna-e segíteni leszerelni, gondoltam, hogy nem lesz egyszerű. Mire odaértünk már nagyon csattogott, szétment az egész gumi. Nekifogtunk kínlódni, mire odakerült egy ismerős és kiderült, hogy ő ismeri az egyik szervizest. Azt felhívtuk és annyit segített, hogy kölcsönadott egy rángát, amit rátéve a kulcsra nagyon meghosszabbította az erőnk karját. Azóta én is tartok egy kisebb rángát a kocsiban.

Feltetettük a pótkereket, visszavittem a rángát, és a barátom marasztalása ellenére, hogy most már ne menjünk sehová, inkább egyet sörözzünk s menjünk csak holnap reggel, mi elindultunk és oda is értünk este későre.

Másnap délkörül hívnak a szomszédok, hogy azonnal menjünk haza, csőszakadás van, ömlik ki a víz a lakásból a bejárati ajtó alatt. Ültünk kocsiba és jöttünk haza.

Azt is mondhatnám, hogy dupla peck, de azt is, hogy annyira szeret, előre figyelmeztetett, nem akart elengedni, hogy itthon legyünk mikor a víz elered.

Templomozások!

Karácsonykor templomba mentünk az új autóval. Mivel a család nagy része katolikus, többnyire oda szoktunk járni, de most meggyőztem őket, hogy menjünk a reformátusba. Általában gyalog szoktunk járni, de a kocsit előző nap hozta az angyal ezért azzal mentünk, összekötve a templomozást egy testdrive-al.

Persze elég későn indultunk és nem kaptunk parkolóhelyet a közelben, úgyhogy két gyors kör után kicsit távolabb álltam ki a boxba. Mire beértünk már elkezdődött. Alig foglaltunk helyet, a kisebbik lányom aránylag hangosan megkérdezte a közelünkben ülők derülésére, hogy Jézus református volt vagy katolikus? Mikor ezt elmeséltük komáméknak, a keresztleányom azt mondta, ők is el kellene menjenek templomba, hogy derítsék ki az apja milyen vallású.

Azért mentünk a református templomba, hogy úrvacsorát vegyek, mert már rég nem vettem, sőt, ebben a templomban még egyáltalán. Nem tudtam, hogy a templomban érvényes-e a jobb kéz szabály, vagy merről kell leelőzni egy álló papot, így majdnem összeütköztem a bort hozó presbiterrel. Mondták, hogy maradjon mindenki bent úrvacsoravétel után, de miután a leányom megkérdezte, hogy: – Apa, mi az a kúrvacsora? – gyorsan leléptünk.

Most nemrég templomkerülős ünnep volt a másik felekezetnél és a kutyát is kellett vinni oltatni. Az állatorvost későre hívtam fel és csak pont a templomozás előtt tudott fogadni. Először mérgelődtem magamra, hogy miért nem tudtam korábban telefonálni, aztán meg örültem, hogy legalább nem kell teljesen végigüljem, amúgy is elég hosszú lesz. 

Egy tíz perc késéssel érkeztünk a templom elé és ha már lúd legyen kövér alapon lassítás nélkül tovább húztam vásárolni, mert utána már nem lesz mikor alapon. Mire visszaértünk már bő fél órás körhátrányban voltunk. Megálltunk az ajtó előtt és vártuk, hogy valaki benyisson. Mikor ez a valaki lazán bement, mi is beosontunk utána. 

Én meghúzódtam egy oszlop mögött, gondoltam, hogy aki nem látja, hogy csak most jöttünk, az nem is ismerhet fel, a leányom meg előreszaladt és visszafele jövet be is fészkelődött az anyja mellé, aki azóta is szégyelli, hogy a büdös kutyaszagú leánya a templomozás vége fele érkezett, ha elhitték volna a mellette ülők, biztos letagadja.

Azzal kezdetét is vette az áldozás. Gondoltam most már én is szabadon mozoghatok a templomban, úgyhogy valami ülőalkalmatosság fele kezdtem nézni. Kábé tíz perc lehetett még a végéig, mikor illedelmesen odahajoltam egy középkorú kopaszodó férfihez és megkérdeztem, hogy szabad-e az a hely mellette? Nagyon halkan válaszolt, hogy nem, most ment ki a bácsika áldozni. A mögötte ülő nő mégis meghallotta és szólt, hogy eggyel előbbre szabad.

Ezután kezdődött a kikerülés. Legelöl mentek a frissen elsőáldozottak, utána a férfiak és a legvégén mi. Előre szóltak, hogy csak egy gyors kört megyünk a templom körül, de azt is nagyon lassan és utána feltétlenül menjen vissza mindenki a templomba. 

Nekünk vészesen fogyott a lefekvésig fennmaradt időnk, úgyhogy egy gyors csapategyeztetés után bekapcsoltam a DRS-t és megnyomtam az előzés gombot, hogy utolérjem az elsőáldozott lányok azon csoportját akiket mi szállítottunk erre a kivételes eseményre, melyre a pap személyesen hívta meg őket telefonon virágszirmokat szórni. 

Próbáltam meggyőzni a kisebbik lányomat, hogy velem tartson, így gondoltam, hogy legalább látszólag rá tudnám kenni, hogy miatta kell előre menjünk, de nem jött. Így hát kiálltam a szélárnyékból, könnyedén mentem el a nők csapata mellett, majd egy kicsit megtorpanva a férfiaknál, visszafele kezdtem lesni, próbáltam a leányomat puszta szemerővel meggyőzni, de nem sikerült. 

Ahogy indult tovább a menet gyorsítottam és a lépcsőfeljárat előtt utol is értem őket. Szóltam, hogy nem megyünk vissza a templomba és bújjunk a lépcső mögé, még mielőtt a pap meglátna. Ahogy visszanéztem a kicsi pap már bekanyarodott és rosszallóan nézett ránk. A tekintete arra a férfiéra emlékeztetett, akitől a templomban kérdeztem, hogy szabad-e a hely.

Fűrész

Mostanában újra divatba kezd jönni, hogy az ember saját kezűleg építi a házát. Nekem legalábbis egyre több olyan ismerősöm kezd lenni, akinek az a fő foglalkozása, hogy építi a saját házát. Sőt olyan is van aki az alkalmazottait bocsájtja el és az abból fennmaradó összegből építkezik. Gondoltam én is beletanulok ebbe a meszeriába, mert sokkal olcsóbb mint másokkal építtetni fel, már akinek.

Elmentem segíteni egyik barátomnak, épp a padlás padolásnál tartott. A lelkesedés nagy volt, de a hozzáértés, így a csavarhúzás után is elég kicsi. Soha nem használtam ilyen szerszámokat, még a nevükben sem voltam biztos, csak sejtettem. Engem soha nem engedtek az ilyen elektromos vágó eszközök közelébe, még a hozzám túlságosan nem értők is egy-kettőre meg szokták tudni állapítani, hogy jobb ha távol tartanak a rám és ha az én kezemben van akkor már a környezetemre is veszélyes szerszámoktól.

Egyelőre csak egy centist kaptam ide és miután kitűnt, hogy ezt milyen borzasztó precizitással tudom kezelni – a lécet visszafele lemérve a másik végétől is ugyanannyi jött ki – kaptam egy fűrészt is. Egy egyszerű, hétköznapi félkezes fűrészt is rövid útmutatóval. Egy fél óra alatt kiderült, hogy az útmutató tényleg rövid volt és akkor következett egy hosszabb.

Ez elég jól ment egy darabig. Aztán a házigazda megunta, abba akarta már hagyni, de én még erőm csúcsán éreztem magam. Lement egyet szivarojzni, én meg azalatt megfeszített tempóban kezdtem levágni ugyanarra a méretre a további léceket, hogy másnapra is maradjon neki, mikor már nem leszek ott. Csak messziről vetettem egy pillantást a leburkolni kívánt tér fele és úgy saccoltam, hogy még bőven kell oda 15-20 léc is.

De amikor elfogyott egy kupaccal és láttam, hogy a munkaadóm nem igyekszik vissza, gondoltam itt az ideje kipróbálni a komolyabb szerszámokat is. Ilyenkor rajtam lázas türelmetlenség vesz erőt, pláne hogy egy oszlop is útját állta a további gondtalan padolás-masírozásnak. Gondoltam, pont jó mert itt akkor lehet fúrni-faragni, mindent kipróbálhatok.

A bemérés annyiból állt, hogy remegő ujjaimmal kitapogattam a léc alján, hogy kábé meddig kell bevágni. Vigyáztam, hogy ne vágjak túl nagyot, mert utána lehet még kivágni belőle. Hát nem lett elég, de a második nekifutásra már fordítva gondolkoztam, akkorát vágtam, hogy többet biztosan ne kelljen. Meg is lett az eredménye, a léc meg sem közelítette az oszlopot.

Még időm sem volt ezen különösebben elbúsulni, mikor észrevettem, hogy a szélén levő léctartó párnafa nem ott folytatódik az oszlop miatt ahol az előző abbamaradt, ezért az összes léc amit másnapra méretre vágtam legalább öt centivel nagyobb kéne legyen.

Amint utólag átgondoltuk, arra a következtetésre jutottunk, hogy van még miből újakat vágni ide s ezek további tíz centivel megrövidítve felhasználhatók lesznek a túlsó oldalon. Bajnak baj de szerencsére nem szerencsétlenség, csak éppen potyára dolgoztam lelkesen legalább egy félórán keresztül.

Színház

Régebb volt színházbérletünk, de ahogy a gyerekek megszülettek, nem nagyon jártunk színházba. Mondjuk, meg is untam a színházat, azt hogy a színészek nem tudnak normálisan beszélni, csak olyan színésziesen erőltetett hangos beszéddel, azt hiszik, hogy színház az egész színpad.

Most már mindjárt vége az évadnak és még csak egy előadást láttunk. Azt is csak azért néztük végig, mert ha már kifizettük akkor élvezzük, vagy inkább unjuk ki az árát. Azok, akiket nem érdekel a kiadott pénz teljes leélvezése, már a szünetben hazamentek.

Mostanában aztán egy hét alatt kétszer is elmentünk és a gyerekeket is elvittük. Gondoltam, hogy nehogy kárba vesszen vaegy alkalom, ezért nekik is ki akartam húzatni egyet-egyet a bérletünkről, pedig az ők jegyük olcsóbb lett volna, de az illetékesek nem engedték. Egy bérlettel egy alkalommal csak egy személy mehet be.

A gyerekeknek nagyon tetszett az előadás, a lányok most voltak először színházban. Azt mondták, hogy jobb volt mint a "bákszínház", ezért azt terveztem, hogy a követkzőre már magukra mennek, hiszen itt már a jegy árának a teljes letöltése sem érdekelt, csak a gyerekek miatt ültük végig.

Megérdeklődtem, milyen lesz a következő előadás, hozhatjuk-e arra is őket. Egy kis gondolkozás után azt mondták, hogy persze. Ez a persze számomra nem volt elég meggyőző főleg a hosszú gondolkozási idő miatt. No meg a cím és az előzetes alapján úgy döntöttünk, hogy mégsem visszük el a gyereket egy héten kétszer is színházba. Ez utólag nagyon jó döntésnek bizonyult.

A színpadhoz egy hosszú kifutót készítettek, ígyhát a kardot közvetlenül a mi fejünk fölött tudták megforgatni. Ugyanazt a sztorit adták elő többször egymás után, már előre tudtuk, hogy mikor következik a kard megforgatása. Egy gyilkosságot meséltek el többször, minden résztvevő a saját nézőpontjából. Utoljára a hulla is elmondta a magáét egy vén szipirtyón keresztül. Hát ezt jó, hogy nem látták a gyerekek, mert egy hétig nem aludtak volna utána.

Ezen a darabon mi sem aludtunk el. Ezt nem csak a szemünkre és a fülünkre gyakorolt hatásnak köszönhettük, hanem annak is, hogy a látványtervezők külön kitértek a szagló szervek ingerlésére is a hulla beszéde alatt elégetett füstölőkkel. Ezt a hatást csak fokozta, illetve végig kitartotta a mellettem ülő dohos bútor szagú bácsi.

Végre egy érdekes darab, de azért nem fogok többet bérletet venni. Azt mondják elég jók a stúdió előadások, de azok drágábbak és nem érvényes rájuk a bérlet, pedig még mindig van rajta két letöltendő alkalom.

A Csavarhúzó

Általában igyekszek a dolgokat hamar elintézni, vagyis gyorsan szabadulni akarok a kényszerű, kötelező és általában, de legalábbis néha boldogságérzetet maguk után vonó cselekvések igájából és gyorsan igyekszek visszasüppedni a semmittevés sűrű, unalmas és kétségtelenül semmilyen kielégülés-érzetet nem nyújtó palacsinta masszájába.

Olyankor mérges is vagyok, hogy minek kellett ez vagy az elromoljon és most azzal kell foglalkoznom ahelyett hogy mindenféle érzelmi és értelmi agyi tevékenység nélkül izzaszthatnám magam legalább egy órán keresztül a biciklin a csendes délutáni napsütésben, miközben más házat épít vagy egyéb olyan tevékenységet művel ami a házépítéshez teremti meg az anyagi alapot.

Ilyenkor leporolom a bepókhálósodott csavarhúzót, az egy kezemen megszámlálható szerszámaim egyik leggyakrabban használt eszközét és nekiállok a fazék kotyogó fülének meghúzásához. Ha valamiből netalán kiveszek egy csavart, akkor azt már két perc múlva nem találom. Mire megkapom, arra rendszerint eltűnik a csavarhúzó, vagy a csavarozandó (ez olyan mint az osztó és osztandó). Mikor próbálom visszacsavarni, akkor a harmadik alkalomra általában már úgy esik ki a kezemből, hogy külső segítséget igényel a megtalálása. Lehet az családtag, szomszéd, jóbarát vagy egyszerű járókelő, ügyetlenségemet nem bírván tovább nyugodt türelemmel szemlélni, finalizálja is a munkálatot.

Bármihez fogok, úgy választom meg az időpontot, hogy ha lehet az idő is szorítson. Jobban mondva a rendelkezésemre álló rengeteg időt mindig ki akarom tölteni percről percre, mintha roppant elfoglalt volnék, nehogy két perccel többet álljak az egyik sorban mintha a másikba álltam volna, mert akkor két pereccel hamarabb végezhetnék az ebéddel. Két perccel hamarabb feküdhetnék le este és két perccel többet olvashatnék, ha nem töltenék el előtte öt percet azzal, hogy eldöntsem melyiket is vegyem kézbe az éppen olvasott három könyv egyikéből.

Most éppen a szoba falából kilógó villanykapcsolót céloztam meg. Az indulás előtt még rendelkezésemre álló tíz percbe gondoltam bőven belefér a két csavar meglazítása, a kapcsolónak a helyére való visszatuszkolása és a két csavar megszorítása.

Mint már az elején említettem igyekszek gyorsan túl lenni a kétkezű észjárást igénylő tevékenységeken, ezért tényleg két perc alatt kész is voltam. Csakhogy a kapcsoló nem állt elég egyenesen a helyén. Ez általában nem szokott zavarni, de mostanában személyiségfejlesztéssel is foglalkozok a háznemépítésen kívül és jógázni is járok, ami megtanít a kitartásra és az alaposan elvégzett munka örömére, úgyhogy miközben csodálkoztam magamon, nekiláttam újra kicsavarni. Most jó alaposan kicsavartam, így könnyebben be is tudtam gyúrni a helyére és erősen izzadtam miközben egyszerre nyomtam és csavartam is.

Meg is volt a jól végzett munka öröme, a kapcsoló állt, mint a fa szára. Már épp megint a spórláson kezdtem gondolkodni, hogy érdemes lett volna egyből az alapos munkával kezdeni és akkor kihagyhattam volna az alaptalant, mikoris felvillant, hogy a második becsavarozáskor ott lógott egy szál drót a falban magára, semmilyen viszonyt sem létesítve a kapcsolóval. Hamar gyújtom, s hát a sejtésem nem bizonyult alaptalannak, a villany nem gyúlt fel. Ismervén magamat, gondoltam, jobb lett volna egy ilyen apró munkához is inkább szerelőt hívni, vagy legalább, hagytam volna úgy, mikor már csak félig kotyogott, de legalább működött. Már rég eldöntöttem azt is, hogy nem fogok többet a tökéletes megoldásra törekedni, pláne ha azt egy óra tervezgetés előz meg, ahelyett, hogy tíz perc alatt elintézném.

Aztán harmadjára is kicsavaroztam és láttam, hogy van még egy csavar a kapcsolón, amivel rögzíteni lehet a drótot a kapcsolóhoz. Most már kevésbé izzadva, de azért remegő fáradt kezekkel nyomva csavartam vissza a kapcsolót a helyére. Ezennel az öröm is nagyobb volt, hiszen villanyszerelői ismeretek teljes hiányában nemcsak a kapcsolót sikerült visszahelyezzem egyedül a falba, de a pluszszerelés miatt mintegy bónuszként még az égő is felgyúlt amint kezemet rátéve enyhén, de határozottan megnyomtam a tökéletesen álló kapcsolót.

UI: Ez azért sikerült ilyen hosszúra, mert a sztoriból ítélve azt hittem, hogy igen rövid lesz.

Palacsintasütés (folytatás)

Végre kezdődhetett a sütés. A nagyobbik lányom nem figyelt, mert még mindig a tanulással volt elfoglalva. A kisebbik kezdte önteni lassan az olajat a tűzre (valójában csak a serpenyőbe) és minden csepp után rám nézett, hogy most már elég lesz-e, mert tudta, hogy nem kell sok. Én pedig spórlós létemre most úgy döntöttem, hogy töltsed még bátran süssünk egy jó palacsintát, spóroltam már eleget, most az egyszer nem fogok.

Ahogy beleöntöttük az első merőkanál palacsintát az megállt egy helyben, mint Massa a kavicságyon, nem tudott szétfolyni, hogy kilaposodjon a sok olajtól, na de ilyen finom palacsintát eddig még soha nem ettünk. Közben a nagyobbik lányom szólt, hogy le kell tölteni az olajból és akkor majd szét tud folyni a massza.

Le is töltöttünk és akkor nekilátott, hogy megfitogtassa a palacsintasütési tudását, de ahogy általában lenni szokott erő és tudás fitogtatása közben, valami mindig balul sül el, bizonyítandó, hogy nem jó fitogtatni még akkor sem ha van mit. Ahogy lötyögtette benne jobbra-balra az anyagot, hozzáért a tepsi füléhez és megégette vele az ujját, másnapra fel is hólyagosodott. Ezek után már úgy jött-ment a lakásban, hogy mindenhova magával lötyögtetett egy pohár vizet és abba lógatta a fájós ujját. Zuhanyozni is úgy ment és aludni is úgy akart, hogy benne tartsa a hólyagot.

Aztán időnként kicsi kanállal lapátolgattam vissza az olajból, ilyenkor mindig árgus szemekkel néztek, hogy nehogy két kanálnál többet tegyek, de én mindig igyekeztem legalább hárommal tenni, mert erősen megtetszett az az első olajos palacsinta. Az olajos konyha viszont egyáltalán nem tetszett sem nekem, sem a konyhatündérnek, aki ekkor látta meg, hogy a konyha lapátolós fele csupa olaj lett a letöltéstől, a vissza lapátyolgatástól és a lapátról lefolyó olajtól, mert azt mindig a csupor mellé tettem, ahelyett, hogy benne hagytam volna. Mennyi mindenre kell odafigyelni és mennyi mindent tanulhat az ember palacsinta sütés közben!

Aztán a vége felé kezdtek odaragadni a palacsinták, egyre vékonyabbak lettek és alig tudtam felkapargatni őket, hogy megfordítsam. Ahogy fel akartam szedni gyűrődtek össze, úgyhogy segítséget kellett kérjek, feladtam, nem tudtam mi történhetett.

Ahogy fogyott és kezdett egyre sűrűbb lenni a massza egy-egy kicsi szúrós vizet töltögettem még hozzá. Azt mondták ezt kell, hogy lyukacsos legyen tőle. A vége felé pedig úgy jártam, mint a liszttel, hirtelen igen sokat töltöttem bele, hogy fogyjon ki az üveg és még sok palacsintát süthessünk. Mikor valami ételt csinálok mindig az a jó szándék vezérel, hogy jó sok legyen, hogy egy darabig aztán ne kelljen sütni-főzni, de aztán pár nap múlva alig várjuk, hogy már elfogyjon.

Tehát a végén még azt a következtetést is le tudtuk vonni amellett, hogy az olajos kanalat jó az olajos pohárban tartani és nem mellette, hogy vízből palacsintát sem lehet sütni, még akkor sem, ha az a víz szúrós és nem teljesen átlátszó.

Palacsinta Massa - F1

Tegnap palacsintát sütöttem a leányaimmal. Mind a ketten ragaszkodtak hozzá, hogy segítsenek. A kicsi ugrált, kapkodott, felmászott a konyhaszekrényre, hogy előszedje a hozzávalókat, mert tudta, hogy mi jár bele, csak nem tudta, hogy miből mennyi, közben meg felborított és leejtett ezt-azt. A nagyobbik tudta, hogy kell sütni, de ő még nem végzett a tanulnivalóval. Szólt, hogy őt is várjuk meg, de az idő egyre jobban sürgetett. Egyedül én nem tudtam semmit.

A kisebbik kezdte az ő két tojásának a megtörésével, de mivel éppencsakhogy hozzákoccintotta az edény oldalához ezért csak egy szikra repedés lett rajta és ahogy az ujját belenyomta kispriccolt. Utána hozzáöntöttük a tejet és rövid kavargatás után átengedték nekem. A nagyobbik lányom vissszatért a tanulnivalójához, a kisebbik adagolta a lisztet míg én kavargattam a masszát (no de nem a Felipe-t).

A liszt annak rendje és módja szerint csomókásodni is kezdett, de tudtam, hogy ennek feloszlatására a mai modern világban már létezik egy konyhai műszer, aminek a franc sem tudja a nevét. Ez nem is lenne baj, de azt a végét sem találom, ami forogni szokott rajta és így egy kicsit nehéz volt beküldeni a leányomat a feleségemhez kitudakolni, hogy hol tartjuk a micsodának a micsodáját.

A feleség aki bent a szobában dolgozott, már eddig is a Gugel szerepét játszotta az egyfelvonásos palacsintasütési dráma kellékeinek, jobban mondva stáblistájának a felállításában, a megfelelő mennyiségek titkainak óvatos kiadásában és a hozzávalók, vagy szereplők helyes sorrendbe rakásában. Ő ugyan nem titkolózott, mindent elmondott már az elején, de mivel nem tudok ennyi mindent egyszerre megjegyezni és elrontani sem akartam a finom vacsorát, ezért eddig is sokat kérdezősködtem, de most már nem akartam többet zavarni. Pedig már egyszer sütöttem palacsintát, nem is olyan rég, sőt még egyszer amerikait is, de azt nagyon egyszerű volt.

A leányomnak sikerült kiderítenie a micsoda micsodájának a hollétét. Szerencsére fogtuk mind a ketten, amikor beletettük a masszába és megnyomtuk a gombot, mert majdnem a teljes palacsinta adag odalett, még mielőtt ide lett volna. A leányom rájött közben, hogy lehet csökkenteni a ritmust és úgy tűnt, hogy most már profik vagyunk. Ekkor rászórtam egy nagyobb adag lisztet, hogy haladjunk, beletettük a műszert és ahogy megnyomtuk a gombot, láss csodát, a lisztet egy-kettőre szétszórta a fazék körül.

Ekkor következtek a Forma1-ből eltanult taktikázások. Még egyet visszavettünk a tempóból. A legnagyobb fokozaton kezdtünk és a végére már majdnem teljesen lehúztuk a motrot, szóval spóroltunk mint a Forma1-ben az idén. Még egy gomb volt rajta, azt szerencsére nem nyomtuk meg, kiderült, hogy turbós ez is, mint az idei F1 autók, de a hangja jobb mint azoknak.

(folytatás következik)