Fűrész

Mostanában újra divatba kezd jönni, hogy az ember saját kezűleg építi a házát. Nekem legalábbis egyre több olyan ismerősöm kezd lenni, akinek az a fő foglalkozása, hogy építi a saját házát. Sőt olyan is van aki az alkalmazottait bocsájtja el és az abból fennmaradó összegből építkezik. Gondoltam én is beletanulok ebbe a meszeriába, mert sokkal olcsóbb mint másokkal építtetni fel, már akinek.

Elmentem segíteni egyik barátomnak, épp a padlás padolásnál tartott. A lelkesedés nagy volt, de a hozzáértés, így a csavarhúzás után is elég kicsi. Soha nem használtam ilyen szerszámokat, még a nevükben sem voltam biztos, csak sejtettem. Engem soha nem engedtek az ilyen elektromos vágó eszközök közelébe, még a hozzám túlságosan nem értők is egy-kettőre meg szokták tudni állapítani, hogy jobb ha távol tartanak a rám és ha az én kezemben van akkor már a környezetemre is veszélyes szerszámoktól.

Egyelőre csak egy centist kaptam ide és miután kitűnt, hogy ezt milyen borzasztó precizitással tudom kezelni – a lécet visszafele lemérve a másik végétől is ugyanannyi jött ki – kaptam egy fűrészt is. Egy egyszerű, hétköznapi félkezes fűrészt is rövid útmutatóval. Egy fél óra alatt kiderült, hogy az útmutató tényleg rövid volt és akkor következett egy hosszabb.

Ez elég jól ment egy darabig. Aztán a házigazda megunta, abba akarta már hagyni, de én még erőm csúcsán éreztem magam. Lement egyet szivarojzni, én meg azalatt megfeszített tempóban kezdtem levágni ugyanarra a méretre a további léceket, hogy másnapra is maradjon neki, mikor már nem leszek ott. Csak messziről vetettem egy pillantást a leburkolni kívánt tér fele és úgy saccoltam, hogy még bőven kell oda 15-20 léc is.

De amikor elfogyott egy kupaccal és láttam, hogy a munkaadóm nem igyekszik vissza, gondoltam itt az ideje kipróbálni a komolyabb szerszámokat is. Ilyenkor rajtam lázas türelmetlenség vesz erőt, pláne hogy egy oszlop is útját állta a további gondtalan padolás-masírozásnak. Gondoltam, pont jó mert itt akkor lehet fúrni-faragni, mindent kipróbálhatok.

A bemérés annyiból állt, hogy remegő ujjaimmal kitapogattam a léc alján, hogy kábé meddig kell bevágni. Vigyáztam, hogy ne vágjak túl nagyot, mert utána lehet még kivágni belőle. Hát nem lett elég, de a második nekifutásra már fordítva gondolkoztam, akkorát vágtam, hogy többet biztosan ne kelljen. Meg is lett az eredménye, a léc meg sem közelítette az oszlopot.

Még időm sem volt ezen különösebben elbúsulni, mikor észrevettem, hogy a szélén levő léctartó párnafa nem ott folytatódik az oszlop miatt ahol az előző abbamaradt, ezért az összes léc amit másnapra méretre vágtam legalább öt centivel nagyobb kéne legyen.

Amint utólag átgondoltuk, arra a következtetésre jutottunk, hogy van még miből újakat vágni ide s ezek további tíz centivel megrövidítve felhasználhatók lesznek a túlsó oldalon. Bajnak baj de szerencsére nem szerencsétlenség, csak éppen potyára dolgoztam lelkesen legalább egy félórán keresztül.